Zalán János: „Emlékezni, őrizni, továbbadni”

Zalán János: „Emlékezni, őrizni, továbbadni”

Fotó: Semsei Eszter

Több száz egykori hallgató ünnepeli 2016. június 11-én a Nemzeti Stúdió alapításának 50. évfordulóját. Egykori tanítványként Zalán János, a Magyar Színház igazgatója kezdeményezte a megemlékezést. A hónap partijáról Zalán Jánost kérdeztük.

Közel másfél éve Ön a Pesti Magyar Színház igazgatója. Hogyan tekint vissza az elmúlt időszakra?

Boldog vagyok, mert várakozáson felüli eredménnyel zártuk az évadot. Megkérdőjelezhetetlen és komplex sikerről beszélek, hiszen a művészeti és a háttérdolgozók együttes munkája nélkül nem sikerült volna a 44 százalékos látogatottságot feltornázni 70 százalékra. A teltházas előadások önmagukért beszélnek, bebizonyosodott, hogy ezt a színházat nem szabad bezárni. Sok olyan néző van, aki még egyáltalán nem járt nálunk, és vannak olyanok is, akik hosszú idő után tértek vissza a nézőterünkre.

A Nemzeti Stúdió ötvenedik jubileumára rendezett ünnepség mit üzen a külvilágnak?

Emlékezni, őrizni, továbbadni – ez a három szó magában rejti mindazt, amit szeretnénk a programmal átadni a meghívottaknak. Kiváló tanárok, színészegyéniségek munkájának köszönhető az egykori Nemzeti Stúdió, mai Pesti Magyar Színiakadémia minőségi és színvonalas oktatása. Az emlékezés jó értelemben vett kötelezettséget ró ránk, olyan értékeknek vagyunk a birtokában, amelyekről egyszerűen nem szabad elfeledkezni. Ezt egykori stúdiós hallgatóként tapasztaltam meg először, a Nemzeti Stúdió húsz éves jubileumi évfordulója alkalmából. Óriási élmény volt az ünnepi műsor részesének lenni, hiszen akkor játszottuk az István a királyt, Kerényi Imre rendezésében.
Az idő múlásával azonban sokan nem lehetnek már közöttünk akár a színművészekre, akár az egykori évfolyamtársakra gondolok, ezért az emléktábla állításával és Bodnár Sándor szobrának felavatásával előttük szeretnénk tisztelegni. Picit előre tekintve pedig bízom abban, hogy öt, esetleg tízévente létjogosultsága lesz az egykori stúdiós növendékek találkozójának.

Milyen örökséget kapott stúdiós növendékként, amely később meghatározó szerepet játszott a pályafutásában?

Megszámlálhatatlan szakmai ismeretet sajátítottam el, de ha ki kellene emelnem közülük néhányat, akkor a személyes kapcsolatok, az egymásra figyelés, az instrukciók, a baráti jó tanácsok, melyeket Bodnár Sándortól, Montágh Imrétől, Simon Zoltántól és Tatár Esztertől kaphattam, azt hiszem, mindennel felértek.

Kik voltak a példaképei?

Hálás vagyok azért, hogy egy színpadon állhattam Kállai Ferenccel, Suka Sándorral, Bessenyei Ferenccel – csak hogy néhányat említsek az egykori színészóriások közül. Egy kicsit mindenki a példaképem volt közülük, de nem feledkezhetem meg az akkor pályakezdő színészekről sem, mint például Bubik István vagy Balkay Géza. A régi és az új generáció között a színjátszás kultúrájában már akkor jelentkeztek a különbségek, de elköteleződés tekintetében nem volt különbség.

Megmaradt a kapcsolat az egykori növendéktársakkal?

Kiváló kapcsolatot ápolunk, mondhatni baráti viszonyban vagyunk, időről időre találkozni is szoktunk. Ilyenkor nosztalgiázunk kicsit az együtt töltött két év felett. Ha azt kérné, hogy emeljek ki egyetlen kedvenc élményt, akkor azt válaszolnám, hogy lehetetlenség csak egyet kiragadni a múltból. De abban biztos vagyok, hogy az ötven éves jubileumi találkozó ezekről a személyes, kedves pillanatokról fog szólni. Együtt emlékezünk azokról, akik a szakmai pályafutásunka első lépéseit, sikereit végigkísérték.

Szöveg: Jónás Beáta