Címke: Magyar Színház

Szintén zenész

Interjú Juhász Levente színész-zeneszerzővel, a SunCity musical egyik főszereplőjével

A SunCity – a Holnap tali!-musical főszereplőjeként ismerhette meg a Magyar Színház közönsége Juhász Leventét, aki az egyik legrokonszenvesebb srácot alakítja a darabban: ő a zeneszerző fiú, akire mindig lehet számítani: a dalaival vigaszt nyújt, és a végén még a szép, de zárkózott lány szívét is elnyeri.
A színpadi főszerep újabb felkérést hozott: a musical alapjául szolgáló sorozat – a Holnap Tali! – ötödik évadában is felbukkan a gitáros srác.Read More

Százötven állandó

2008-ban mutatta be a Magyar Színház a Házasságon innen, házasságon túlt, Háy János darabját. Néhányan, akik benne voltak a bemutatóban, ma már csak szép emlékként gondolnak az előadásra. Mások egy-két-három éve vették át a színházból elpályázottak szerepét, és azóta a sajátjukként viselik.

2008 óta sok minden történt a városban, a színházban, az országban is. Ebben az előadásban mégis van néhány állandó.

Állandó az, hogy a közönséget érdekli ez a darab. Látni akarja azokat a párkapcsolatokat, amelyekről Háy János ír. Amelyek ilyenek vagy olyanok, megalázók vagy felemelők, pusztítók, esetleg unalmasak, szenvedélyesek vagy éppen csak vannak, hogy az ember ne legyen már annyira egyedül. Ha nő, ha férfi.

A néző kíváncsi arra az életre, amelyikben egyébként él. Még akkor is, ha a színházban nem feltétlenül saját magán, inkább a szomszédján nevet.  

Ebben az előadásban állandó az a sajátos humor, amely egyszerre késztet nevetésre és szorítja ökölbe a gyomrot. Hiszen egy párkapcsolatokról szóló színdarab miért is lenne egyértelmű.

Állandó az is, hogy a színészek szeretik ezt az előadást. Akkor is, ha az elejétől kezdve benne vannak, és akkor is, ha beugrók. Szeretik, hogy közel van hozzájuk a figura, hogy a szájukra adódik a szöveg. Szeretik, hogy majdnem megtörtént velük bármelyik szerep, és még akár meg is történhet. Csak bele kell állni, és már indulhat is az esti színházi üzem. Jó, az nem mindegy, hogy az ember hogyan áll bele, mennyi ideje van a felkészülésre, a beugrás az mindig beugrás marad, megviseli a színész idegrendszerét még akkor is, ha a siker kárpótolja.

Ebben az előadásban állandó Dániel Vali és Csernus Mariann. A Magyar Színház két alapköve. A bázis, amire építkezni lehet. Dániel Vali odaadó karakterszínész a cuki copfos kutyájával, Csernus Mariann pedig nyilvánvalóan Guiness-rekorder.

Csernus előadástól előadásig számolja a napokat a naptárában, és ha úszni megy, faltól falig úszva végigmormolja négyoldalas monológját a vízben. Amikor beszél, megáll a levegő a színpadon és a nézőtéren is. Összeadódnak a szívdobogások és a csöndek. Csernus békét varázsol a színpadra, amit magukkal visznek a nézők, hogy ideig-óráig béke lehessen bennük is.

Amikor a néző kijön a Magyarból előadás után, még órákig úgy érzi, hogy ez az a város éppen ahol élni lehet. Ez is állandó.

Legyen részese a 150. előadásnak.
Jegyek korlátozott számban még ide kattintva elérhetők! 

Az élet utánozza a színházat

Az történt, ami a színdarabban. Miután a Naptárlányok az első felvonás végén elkészítették a sajátos aktfotókat, a második felvonásban rájuk mozdult a média. A Nők Lapja Szépség magazin legelső száma írásunkban megtekinthető.Read More

“Verhetetlen parkoló vagyok!”

Az UTÁNKÉPZÉS ITTAS VEZETŐKNEK a Magyar Színház új előadása, amelyben mindenkinek elvették a jogsiját, és tanfolyamra kell járnia, hogy visszakapja. A darabban vicces, furcsa és elgondolkodtató sztorik kerülnek elő, mert a vezetésről mindenkinek van egy jó története. Kiváncsiak lettünk, hogy az előadásban szereplő színészek vajon mit mesélnének, ha nem Háy János szövegét adnák elő…

Read More

Színésznők és az ösztön

A Naptárlányok fele – Hegyi Barbara, Igó Éva és Tóth Enikő – megjelenése a Magyar Színházban éppen egy évvel ezelőtt kitüntetett pillanata volt az évadnak. Leginkább azért, mert nem tudhatták, mire mondtak igent. Az ösztönükön kívül nem támaszkodhattak semmire, mégis ott voltak.

Az ösztön persze egy színésznő esetében nagyjából minden. Három színésznő esetében meg több is, mint színházi ösztön a köbön.

Hegyi és Igó felléptek már a Magyar Színház színpadán, amikor Születéstörténeteket olvastak fel, Tóth Enikőnek messzire nyúló emlékei vannak, amikor még főiskolás korában gyakorlatos éveit töltötte az „AkkormégNemzeti” Színházban Zsámbéki Gábor, Ascher Tamás és Székely Gábor rendezéseiben. Amikor a tavalyi évad végén megérkezett a színházba, döbbenten nézett körül. Nem számított arra, hogy a falak között valóban megállt a sok évtizednyi idő.

Mire is jó a színésznői ösztön, ami a Magyarba vitte a Naptárlányok felét?

Hegyi Barbara és Igó Éva a Vígszínházban éppen eleget játszanak együtt. Ismerik egymást, megbízható artisták ők, akik tudják, hogy nincs olyan helyzet, amelyből ők ne segítenék ki egymást. Szakadhat kötél, billenhet trapéz, ők biztonsággal fogják egymást, és egymást fogják megmenteni. Ám vonzotta őket a helyváltoztatás, az a kihívás, hogy vajon tényleg létezik-e az a bizonyos „vígszínházi iskola”, amely magukkal vihető és képviselhető. A színésznői ösztönük azt is súgta még, hogy ha Helen Mirrennek és Julie Waltersnek jó volt ez a szerep, akkor nagy valószínűséggel nekik is jó lesz.

Volt még valami, amit birizgált az a bizonyos színésznői ösztön. Az pedig a szabadságvágy. Az, hogy az autó, Barbara esetében a kismotor már önmagától eltalálna esténként a Vígszínházba. Úgy érezték, ideje lenne meglepni őket és magukat is egy új útvonallal.

Tóth Enikő amúgy is kiránduló típus, ő már megízlelte a színházi szabadságot, a Karinthyban, a Játékszínben dolgozik, és a Magyar csak két saroknyira van a Madáchtól. A színésznői ösztöne azt súgta, hogy ez a férje által elnyomott, megfelelési kényszeres, mindent elviselő, a házasságába belenyomorított nő önmaga számára is váratlan szabadságharcával éppen az a karakter, amelyben régen volt része. Magára kell szabnia.

Azt is mondta a színésznői ösztön, hogy három meg három színésznőnek, akik színre, szagra, kémiára egymáshoz lettek válogatva, jó lesz, sőt boldogságos lesz együtt dolgozni. Még akkor is, ha eddig nem találkoztak a színpadon. Bede-Fazekas Anna és Hegyi Barbara a főiskoláról ismerik egymást, hosszú évek fergeteges röhögéseivel tudnak elszámolni, Soltész Bözsével és Udvarias Annával pedig azonnal egymásba szerettek. Minden színész tudja, hogy munkában, tehát lakva ismerszik meg a színházi ember. Ez szerelem volt első látásra.

A színésznői ösztön ezért bízott meg Tallós Ritában, aki bár élete első nagyszínpadi rendezésére készült, azt jól látta, hogy ha a színésznőket egymáshoz válogatja, nem fogja elveszíteni a bizalmukat. Ez volt az első rendezői csata, amit Tallós Rita megnyert.

Volt még egy apróság ebben a színésznői ösztönnel tarkán átszőtt történetben, és ezt bátran nevezhetjük hiúságnak. A színésznőkről készült fotók, a híres napraforgós plakát és a vetkőzős-hosszúasztalos GIF olyan siker volt, ami országosan beszédtémává tette, hogy a negyvenes-ötvenes éveiken felül járó színésznők elég bátrak ledobálni magukról színpadon a fehérneműt, és erre – láthatóan a rendezői instrukción túl – minden okuk megvan. Ez a kis apróság, az elismerő csettintések, a Vígszínházban vagy a Játékszínben, a Madáchban a színészklubban lapozgatott naptárak szépen visszaigazolták, hogy ezeket a szerepeket mindenképpen el kellett vállalniuk, és éppen nekik.  Pedig ezek csak apró visszajelzések az előadás után felcsattanó nézőtéri tapsviharhoz képest. Ám aki színésznőből van, az nagyon is értékeli a kollégák és kolléganők szívbéli – vagy honnan is érkező – gratulációit.

Igó-Hegyi-Tóth jól döntöttek, amikor hallgattak színészi ösztönükre – és ez mindenkinek öröm.
Ebben az évadban utoljára május 4-én és 5-én! 

 

Az előadások után május 4-én és 5-én is közönségtalálkozót tartunk, ahol az előadásban látott naptár a színésznők fotóival dedikálható! 

 

Béres Ilonát látni és…

…hallani persze. Kár, hogy ez a sötétbarna már-már fekete hang nem adható vissza egy leírt cikkben. Az a szerencse, hogy mindenkinek azonnal megjelenik a hallott-emlékeiben Béres Ilona orgánuma. Ha olvassák majd ezt a beszélgetést önök is azonnal hallani fogják. Aztán ha majd megnézik A székek-ben akkor talán még álmodnak is vele.

Eugéne Ionesco kétszereplős darabját, A székeket próbálják Fodor Tamással a Pesti Magyar Színházban. Az embert valósággal magával sodorja a Művésznő energiája, mégsem kell attól félnie, hogy elborítják e hullámok. Göbölyös N. László írása.

– Találkozott-e már színészként Ionescóval?

Színészként nem, csak nézőként. Kint voltam Párizsban barátnőmmel, Keleti Évával és a Quartier Latinben a La Huchette színházban megnéztük A leckét és A kopasz énekesnőt, tehát az első impresszióm nagyon hiteles helyről jött. (Itt játsszák e két egyfelvonásost az 1957-es bemutató óta – GNL). Magyarországon nagyon nem divat Ionescót játszani. Kapás Dezső imádta és annak idején a Pesti Színházban rendezett belőle előadást, amelyben két osztálytársam, Szegedi Erika és Halász Judit játszott. Nem volt „titkos vágyam”, hogy Ionescót játsszam, de az utóbbi időben a leggyakoribb mondat, ami elhagyta a számat, így hangzott: „Köszönöm szépen, én ezt most nem szeretném…”. Néztem sok-sok előadást, és az a bizonyos „Ó, ha én is köztetek lehetnék” nem ébredt fel bennem. De Zalán János, a Pesti Magyar Színház igazgatója egyszerűen nem hagyott békén. Még ismertem őt abból az időből, amikor még nem vették el a „múltunkat”, a Nemzeti Színházat, stúdiós volt. Bár tudta, hogy egyszer kijelentettem: ebbe az épületbe többé be nem teszem a lábam, rábeszélt, hogy találkozzunk. János elkezdett ajánlatokkal bombázni, és én mindenre nemet mondtam. Rájöttem, hogy ha nem érzem magamhoz annyira közel az ügyet, akkor inkább otthon vagyok és élem a magánéletemet, ahogyan még soha. Ötven éve vagyok a pályán, nagyon szeretem a férjemet, az otthonomat, és nagyon vágytam már arra, hogy két próba között ne kelljen rohanni.

– És aztán jött A székek ajánlata.

Voltak feltételeim: kivel és ki lesz a rendező? Erre mondta Fodor Tomit, akivel érdekes módon soha nem találkoztunk színpadon, csak a rádióban. Például Csehov Cseresnyéskertjében testvérek voltunk. A rendezőről, Szabó K. Istvánról viszont semmit sem tudtam. Végül Pregitzer Fruzsinától kaptam nagyon jó ajánlást róla. Leültünk egy kávéházban hármasban, és öt perc múlva tudtam, hogy el fogom vállalni, mert mindazt, amit a színházról gondolok, amit szeretek benne és érdekel, ez a fiú képviseli. Annyira rugalmas és érzékeny, nem az a fajta, aki otthon kitalál egy lázálmot és aztán korbáccsal hajtja a színészt, hogy azt végrehajtsa. Amikor januárban újra találkoztunk, István nagyon határozott elképzeléssel jött, de érezhető volt, hogy nagyon figyel ránk, és ami a legfontosabb: nem sértődik meg, ha a színésznek ötletei vannak a rendezést illetően.

– És máris visszatért Önben az alkotás izgalma.

Egy hétig csak olvastunk, ismerkedtünk az anyaggal, elemeztünk, és amikor először lementünk a színpadra, utána úgy mentünk haza Fodorral, mintha bányában dolgoztunk volna, olyan intenzív figyelmet követel a darab. Stúdióban vagyunk, nincs ablak, alig van levegő, de még szünetben sem megyünk ki a büfébe, és akkor is a darabról beszélünk. Egymást érdekeljük és ez a legjobb szórakozás. Életemben először mondhatom, hogy nem foglalkozom az előadás várható hatásával. Huszonévesen, amikor kijöttem a főiskoláról, akkor találkoztam olyan rendezőkkel, akiktől hasonló élményt kaptam. Most nagyon-nagyon jól érzem magam!

– Egy abszurd darab, ami nem is annyira valószínűtlen.

A darabbeli vendégek nem léteznek, ők a mi életünk játékai. Nagyon jó instrukciót kaptam Istvántól: ez nem társalgás, hanem harc. Az egyik jelenetben átveszek egy ajándékot a cinkográfustól, aki nekem nagyon tetszik. „Mi ez, Uram? – kérdezem – Virág, bölcső, körtefa, vagy varjú?” Ha végiggondoljuk, akkor ez az életünk. Virág = ifjúság. Bölcső = megjött a gyerek. Körtefa = az érett felnőttkor. Varjú = meghalunk. Nézem a két tenyeremet, amiben természetesen nincsen semmi, és mindkettőn az életvonalat. Ha a nézőnek ez eszébe jut, az jó. De fontos, hogy minden abszurdnak tűnő dolog mögött legyen egy olyan megélt gondolat, ami valóság. Nem butaságokat illusztrálunk. Ez két öregember életromjaiból összehordott történet, néha nagyon groteszk, néha nagyon mulatságos, nem véletlenül „tragikus tréfa” a darab alcíme.

További képek az előadásról – galéria

De a színész szempontjából irgalmatlanul nehéz. A próbák olyanok, mintha egy koreográfiát tanulnánk meg. A szavakhoz, mondatokhoz kötődnek olyan mozdulatok, amelyeket, ha nem csinálunk pontosan, a közönségnek sejtelme sincsen arról, hogy mi folyik itt, hiszen üres a színpad. Mi játsszuk el, hogy kik a vendégek, milyen viszonyban vagyunk velük. És az egész kortalan, a világ végénél vagyunk. Házasságunk 75 éve tart. Én azt mondom, hogy „Párizs nevű helység sosem volt”, mire a férj azt feleli: „Volt, csak 400 ezer éve elsüllyedt.” Közben felébrednek vágyak, amiket már nem tudunk beteljesíteni. Megjelenik az erotika, ami ebben a korban megint mást jelent, de felébred a múlt, „Te már nem olyan vagy, de azért még mindig…” És milyen mulatságos, mondja Fodor, hogy mind a ketten 1942-ben születtünk, neki Ilona a felesége, az én férjem pedig Tamás… Ezt csak azért mondom, mert arról az örömről szeretnék beszélni, amivel mi ezt előadjuk. Ha a közönség jön velünk, az csak egy plusz lesz számunkra. Hogy mit tudunk ebből átadni? Mindenki annyit lát, amennyi szeme van…

– Az elmúlt években gyakran megtalálták az ilyen kamaradarabok, mint a Szindbád kertje, a Szkalla-lányok, vagy a Polcz Alaine regénye nyomán készült monodráma, az Asszony a fronton.

Ez utóbbira Dicső Dániel rendező kért fel, nagyon szerettem az előadást. Meghívtak vele Párizsba, a Magyar Intézetbe. Nagyon féltem a fordítástól, de zseniális dolgot találtak ki. A színpad felett, amelyen nekem csak egy fotelre volt szükségem, kifeszítettek egy molinót, amire vetítették a francia szöveget, de nem mondatonként, hanem egységekben. A végén azt mondták: „Itt ilyen csönd még sosem volt”. Talán az energia, amit át tudtam adni, az csinált ilyen csöndet.

– Majmunka és Orbánné figuráját átszövi egyfajta bölcs humor. A köztudatban Ön talán kevésbé ismert erről az oldaláról.

Pedig sok vígjátékban játszottam, és igazából nem is nagyon lehet elválasztani, mert a tragédia mellett is ott van a humor. Korán kezdtem ezt a kettősséget, mert sosem voltam naiva. A főiskolán az első év katasztrofális volt, mert a beszédtanárunk rettegésben tartotta az osztályt. Én például fél évig mondtam Petőfitől a Kutyák és farkasok dalát, a végén már a görcstől úgy kellett leemelni a színpadról. De volt egy csodálatos osztályfőnökünk, Pártos Géza, aki nem értette, hogy egyik órán fellazít bennünket, és a következő órán csupa görcsöt kap vissza. Rájött, hogy pedagógiai probléma van a háttérben. Azért annak a tanárnak hálás vagyok, mert nagyon sokat tanultam tőle. Rémes érzés volt számomra, amikor később a Madách Színházban főszerepet játszottam, ő meg csak egy pár mondatot kapott… Aztán másodévben Pártos átadott minket Vámos Lászlónak, aki meghatározó volt az életemben, ugyanúgy, mint később Várkonyi Zoltán, Horvai István, Kapás Dezső. Vámos mindenkinek Shakespeare-t adott. Addig nekem mindig karakterszerepek jutottak. 

A székek – Fotó: Semsei Eszter

 

Kispesti lány vagyok, munkáscsaládból származom, rengeteg időmbe telt, amíg el tudtam választani az ocsút a búzától. De aztán megvédett engem a rivalda, amikor a főiskola „kis szobájából” lekerültünk az Ódry-színpadra. Az első „nem-öregasszony” szerepem a Bunbury-ban volt, a Gwendoline. Stílruha, loknik, kifestett szemek… Pártos Géza pedig a színpad széléről odaszólt nekem: „Milyen szép Maga, Kislányom”. Nem kaptam levegőt… én? Aztán Vámos László nagyszerűen látta meg a karakterünket. Nem véletlen, hogy én Rosalindát kaptam az Ahogy tetszik-ből. Olyan jól sikerült, hogy ez lett a diplomamunkánk. Óriási siker volt, és Vámos annyira imádta, hogy engem „átemelt” a Madách-beli rendezésébe. És milyen furcsa: a Madách-ban olyan csodákkal játszottam együtt, mint Gábor Miklós és mégsem lett olyan siker, mert az a fantasztikus lelkület, az a tiszta hevület, az az „elszállás” a profik között már nem működött. Visszatérve a humorra: mindig benne volt a gyökereimben egy kis irónia, a dolgok fonákjának meglátása. „Bruhahás, seggrepacsizós” dolgokat sosem vállaltam, de például imádtam Molnár Ferencet játszani. Nagyon szerencsés vagyok, mert semmi nem maradt ki a pályámból, Euripidésztől Szakonyiig, Shakespeare-től Csehovig szinte a teljes palettát eljátszhattam. Ezért is ad nekem ilyen nagy élvezetet ez a próba, mert ilyen igényem van. Hetvenhatodik évemben már nem érdekel a „jelenlét”. Úgy foglalkozni a szakmával, a másik emberrel, hogy egy rendező kíváncsi arra, hogy mi van bennem, miközben én magam sem tudom, az más. Ez egy remek állapot, szabad vagyok.

– Az Ön pályája számomra összeforrt a Vígszínház 70-es évekbeli aranykorával. Elég csak három emlékezetes alakítását említeni: az Adáshiba Vandáját, a Házmestersirató Poós Zsuzsáját és nem utolsósorban a Kakukkfészek Főnénijét…

Az Adáshiba boldogságos korszak volt, mert Várkonyi nagyon beletalált Szakonyi Károly darabjába. Sok előadást láttam azóta az Adáshibából, de ezt a furcsa, majdnem a börleszkig menő, kicsit „elemelt” túlpörgetést sehol sem láttam. És kellettek hozzá olyan zsenik, mint Páger Antal, Bulla Elma – vagy micsoda epizodista volt Kozák László a béna szomszéd szerepében, vagy Halász Jucika, a butácska sógornő! Tehát nagyon szerencsés csillagzat alatt született a darab…

Poós Zsuzsa számomra azért is kedves, mert a Házmestersirató rendezője, Horvai István nagyon fontos szerepet játszott az életemben. Főiskolásként hívott meg a Vígszínházba Thurzó Gábor Hátsó ajtó című darabjának főszerepére. Teljes hályogkovács-boldogsággal, felhőtlenül csináltam, és szoktam emlegetni, hogy visszasírták a büfések, mert kis fekete kombinéban táncoltam húsz évesen, és a férfiak itták a konyakot a szünetben… De nagyon az enyém volt ez a kis „mindenki babája”. Belépek Szakáts Miklós partnereként a sötét színpadra, és az az első mondatom a professzorhoz, aki felvitt a lakására: „Ne gyújtson villanyt, mert imádok sötét lakásba bemenni”. És abban a pillanatban meg tudtam volna mondani, hogy a telt házas nézőtéren hol van esetleg egy „lyuk”.

Amikor Örkény István Forgatókönyvét csináltuk, Örkény özvegye, Radnóti Zsuzsa meghívta dr. Bányai Zsuzsa pszichiátert, aki bemutatott nekünk egy hipnózist. Ő mondta, hogy jó a darab, jó az előadás, és együtt lélegzünk a közönséggel, az maga egy hipnózis. Erre mondták a régi nagyok, hogy „eljött az Isten”. Ha ez mégsem működött, azt mondták: „Manó van a színházban”, mert valaki negatív energiákat áraszt. Tehát a Hátsó ajtószámomra meghatározó volt, ezért is mentem később a Vígszínházba…

– De még hosszú volt az út odáig…

Kedvenc tanáraim, Pártos és Vámos a Madách-ban voltak, így számomra ez a színház volt maga a templom. Egy évig kötelező volt vidéken játszani, így kerültem Debrecenbe. Lengyel Gyuri – örülök, hogy végre megkapta a Kossuth-díjat! – rendezte Brecht: Jó embert keresünk című darabját, Sen Te/Sui Tai szerepét kaptam, egy 22 éves lánynak ez borzasztó korai, jó, ha öt percet meg tudtam belőle oldani. Akkoriban egész Magyarországon végighullámzott Achard Bolond lánya, sokan játszottuk, de az igazi csoda Domján Edit volt… A Peer Gynt-ben játszottam még három szerepet, én voltam Peer életében az összes kaland. A Madách-ban az volt a baj, hogy túl korán találkoztam Ádám Ottóval. Ő volt az igazgató, a főrendező, a főízlés, minden. Csodaszép előadásokat csinált, de én 23 évesen megőrültem attól, hogy tőlem „nem akar semmit”. Akkor Básti Lajos, aki felvett a főiskolára, javasolta, hogy menjek át a Nemzetibe. Borzasztó nehéz korszak volt! Gyurkó László: Szerelmem, Elektrájának előadása – soha nem felejtem el! – úgy kezdődött, hogy sötét van, és Khrüszothemiszként mondom Elektra-Berek Katinak. „Te nem vagy normális”. Olyan skizofrén állapotba hál’istennek azóta sem kerültem: sötét van, hallok egy hangot – „te nem vagy normális” – ami hamis, tehetségtelen, rettenetes, és rájövök, hogy „meghaltam”.

– És akkor felhívta Várkonyi Zoltánt…

Elmondtam neki, hogy nagyon rossz állapotban vagyok szakmailag, emberileg, de ha még kellek, átmennék a Vígszínházba. És ő csak azt kérdezte: Miért jöttél el a Madách-ból? Bástival átmentünk, Várkonyi pedig megrendezte velünk Ibsen Solness építőmesterét. Rátett minket a tenyerére: „Repüljetek”. Végtelenül hálás vagyok neki. Amikor a Házmestersiratónak volt a premierje, Zoli már nagyon beteg volt, a bankettre nem jött el. Az utolsó kép róla, hogy indulóban, sálba burkolózva még visszaszólt: „Bravó, Ili”. A darabban, amit Horvai rendezett, valósággal kínozzák az érkező nőket, férfiakat. Én azt akartam, hogy kötözzenek oda a hosszú sálammal egy oszlophoz, mintha indiánok járnák körülöttem a harci táncot.

És István elfogadta az ötletet. De nagyon fontos szerepem volt a Pesti Színházban a Szerelem és halál árnyéka, Romain Rolland-tól, egyik kedvenc partneremmel, Tomanek Nándorral. Horvai nagyon szép dolgot talált ki a színpadra: amikor még béke van, egy nagy életfa áll egy dézsában, amit körültáncolnak a fiatalok – az akkor kezdő Hegedűs D. Géza és Kútvölgyi Erzsi – és amikor bejön a tragédia, a házkutatás, akkor ezt a dézsát kiborítják. Az utolsó kép egy „beckett-i” világvége, mert ülünk a homokban, és miután előzőleg engem megmotoznak, azt találtuk Pistával, hogy egy függönybe burkolva ülök vacogva. Miután eldöntöm, hogy nem a szerelmemmel megyek el, hanem a férjemmel maradok és vállalom a guillotine-t, megjelennek a katonák. Akkor Nándi felemelt, és azt a hálát, ami a szemében volt, úgy neveztem el, hogy „virágzik a nefelejcs”. De nagyszerű volt együtt dolgozni Kapás Dezsővel is – ő volt az esküvői tanúnk – nagyon szigorú, morális lény volt. Ő rendezte többek között a Kakukkfészket is. Aztán Várkonyi meghalt, és kezdett kihűlni a dolog…

– De még térjünk vissza a Vígbe: Kakukkfészek, szüleimmel ülünk a nézőtéren, lelkesen tapsolunk a végén. Ön kijön, Édesanyám pedig közli: ennek a gonosz nőnek nem vagyok hajlandó tapsolni…

Igen, többször átéltem, hogy nálam csökkent a taps, úgy utálták a Főnéni figuráját, ezt a bűnös asszonyt. Ez volt a legnagyobb elismerés a közönség részéről.

– És akkor ismét Vámos László és ismét Nemzeti…

Megint jött egy nagyon jó korszakom, imádtam például Molnár Ferenc Hattyúját, Sinkovits Imrével, Agárdi Gáborral. Eltöltöttem itt pár boldog évet, amikor egyszer csak úgy ébredtem, hogy nem vagyok a Nemzeti tagja, csak „örökös tag”, mert mostantól kezdve Pesti Magyar Színház vagyunk…

– Nem először volt „a nő, akit imádunk gyűlölni”. „S öklével keblére ütött, arra a csodaszép kebelre, melyben egy mennyország lakhatnék, tele angyalokkal” – írta Jókai Plankenhorst Alphonsine-ról a Kőszívű ember fiaiban.

Nagyon szerettem Alphonsine figuráját, mert valójában ő egy szenvedő ember. Nagyon szerelmes Palvitz Ottóba, gyereket is szül, de a társadalmi konvenciók miatt elveszik tőle. Nyilvánvalóan érdekházasságot kell kötnie, sodródik az erős anyjával bele a forradalomba, egy olyan fiúnak kell „udvarolnia”, akit teste-lelke nem kíván, mert hiába hős a Baradlay gyerek, neki csupán egy nyikhaj kis hivatalnok, miközben a daliás Palvitz mélyen megveti őt. Az ő bosszúja – kielégülés. Nem véletlen, hogy Zoli betette a filmbe azt a jelenetet, amikor Alphonsine Haynautól jön, ledobja kis felsőjét és végigfekszik az ágyon – a bosszúval szeretkezik, mert nem marad neki más. Ugyanakkor Jókaival kapcsolatban számomra meglepő volt, hogy az Aranyember, amely a legnagyobb sikert aratta, főiskolai osztálytársaim „leleprázták”. Akkor vált divattá a Timea név. Nővérem is kislányt várt, és én mondtam neki: Te nem vagy eszednél, a Timea nevet Jókai találta ki, a latin „timeo”-ból, ami annyit jelent: félelem. Erre akarod nevezni a gyerekedet? És jöttek hozzám szép fekete kislányok, mert az anyuka úgy gondolta, hogy én vagyok a „keresztmama”. De Timea lényegesebben könnyebb, „átlátszóbb” figura volt, mint Alphonsine. Zoli kivitt engem próbafelvételre, a Kárpáti Zoltánra is, de nekem kellett volna Venczel Vera édesanyját játszanom. Még harminc éves sem voltam… A filmes karrierem végül is nagyon rövid volt.

– De néhány év alatt olyan filmekben játszott, amelyeket ma is szívesen nézünk…

Igen, az Álmodozások kora nézhető… múltkor megismételték a tv-ben a Hattyúdalt, elnéztem, hogy milyen helyes kislány voltam. Látja, mindig is karakterszínésznő voltam, ebben is a kis szigorú, szemüvegesként jelenek meg. Sosem voltam „általában fiatal lány, fiatalasszony”, hanem ezek a szerepek egész életek voltak. Ezért vállalhatók.

– E szerepekben nyilván közrejátszott az Ön különleges hangja…

Nem volt ám mindig ilyen a hangom, Montágh Imre csinálta meg! A felvételin Ady Szent Margit legendáját mondtam, és Básti „Lala” kérte, hogy mondjam el a Talpra, magyart, mert érdekelte, hogy mennyi erő van ebben a mély hangban, mit lehet ebből a nyüzüge kislányból kihozni. Én inkább elmondtam a Bölcsődal kis négerek ébresztésére című kedvencemet, a Dél keresztje dél-amerikai antológiából. Úgy üvöltöttem, hogy összeszaladt a főiskola, felvettek, de nem tanítottak meg igazán beszélni. Volt a mély hangom, egy felső regiszter, de nem volt középhangom. A főiskola után ezért felkerestem Montágh tanár urat, és ő fél év alatt összehozta ezt a két hangszínt. Ennek köszönhettem, hogy a Szkalla-lányokban akár gyerek-hangon is meg tudtam szólalni, míg a Teomachia Kronoszában recsegtem és mégsem rekedtem be…

– Szép magyar beszédéért is sokan szeretik, ami egyre inkább hiánycikk lesz a színjátszásban…

-Ez az én nagy szívfájdalmam. Az a baj, hogy nem is igénylik. Azt hiszik: minél jobban motyognak, annál hitelesebbek vagy „modernebbek”. Előfordul, hogy az urammal nézzük a tévét és azt hiszem, süket vagyok, mert nem értem, amit beszélnek… éppen eszembe jutott Avar István, akinek nemrégiben avattuk az emléktábláját: neki megszakadt a szíve, hogy a színművészeti egyetemen megszűnt a beszédtanítás. Vagy beszéljünk a jelmezek viseléséről: a főiskolán tanultunk művészet-történetet, Laczkovics Piroska, a Nemzeti csodás jelmeztervezője behozta az osztálynak Egyiptomtól fölfelé a ruhákat, felvettük őket, Kőszegi János, a színpadi mozgás tanára megtanított bennünket ezekben mozogni, és ettől tudom, hogy mit kell egy uszállyal csinálni, hogy ne essek hasra. De ez is megszűnt… Ha minden ruhát zsákból húznak ki „second handből”, hol marad a stílus? Egy évig tanítottam itt beszédet, de rájöttem, hogy ilyen munka mellett nem tudom lelkiismeretesen csinálni. Pedig nagyon szép volt. Pilinszky Kérdésével nyitottunk: „Akárhonnan, érkezhet mondat. Akárhonnan?” Aztán fiúk a Halotti beszédtől, a lányok az Ó-magyar Mária-siralomtól indultak el, így mentünk végig a magyar irodalmon egészen Márai Sándorig, amikor az ő Halotti beszédében elvész a nyelv, és a végén megismételték a „kérdést”, ponttal a végén. Nyúztam a gyerekeket keményen, de megérte.

– Mindig szigorú volt Önmagához, de szeretethiányban nem szenvedett.

A magánéletemben harmincéves koromig elég bizonytalan voltam, és a „szeretet koldusa”. Akkor találkoztam a férjemmel, akivel 47. éve élek együtt. A kollégák szeretete viszont végig elkísért, érezték rajtam, hogy nem vagyok irigy, ugyanakkor nagyon etikus vagyok a színpadon. Aki a színpadon elárulja a partnerét, az számomra megszűnik.

 

Göbölyös N. László írását a szeretlekmagyarorszag.hu oldaláról emeltük át, a teljes interjú ott olvasható.