Hámori Ildikó: “Érdemes megöregedni!”
Nem csak meglepődött, hanem igazán megdöbbent, amikor a társulati ülésen meghallotta a nevét. Hogy ő az, aki a kollégák szavazatai alapján a Főnix Díjat kapja. Holott élete során már mindenféle díjat megkapott. Jászaitól kezdve jöttek szépen sorban az elismerések, egészen a Kossuth-díjig. A Halhatatlanok Társulatának is a tagja, biztos kapott már valamilyen kis-nagy-középkeresztet is, mégis az igazi döbbentségből szedte össze magát, amíg megtette az utat a nézőtérről a színpadig. Ott már mosolygott, ahogyan mindig, és megköszönve odalépett a mikrofonhoz és azt mondta: “Köszönöm nektek, tudjátok érdemes megöregedni!” Nevetés, taps, mint egy jól kiszámított és jól elmondott poén után. Mintha csak készült volna rá.
Mert valami ilyesmi is történt. Hámori Ildikó talán egész életében erre a nyugalomra, magától értetődő játékos létre készült, amiből már felszívódott a bizonyítási kényszer, a karrier építése, a szerepek akarása. Ezek persze teljesen normális dolgok, miért akarna valaki színésznő lenni, ha nem álmodna karrierről, főszerepekről, filmekről már kislánykorától, miképpen Hámori Ildikó is. Hiszen gyerekszínész is volt, kamaszlányként a kamerák előtt állt. Egyenes út volt a Színművészetire, ám előtte tett egy év kitérőt, lakberendezőként dolgozott.
Ez a lakberendezés egyáltalán nem lenne fontos, ha nem kísérte volna végig az életét. Mert minden talpalatnyi helyet képes lakká alakítani és berendezni. Legyen az hatvanas évekbeli balatoni faház, későbbi hotelszoba, családi ház, villa, öltöző, bármi. Négy generációs családi házban nőtt fel, és most is így él. Együtt mindenkivel, mindenki bánatával, örömével, életével és halálával. Messziről azt hinnék, hogy alkalmazkodni tud, de közelebbről jól látszik, amint berendezi a lakot, megszervezi a vele és mellette élők életét, amelyre azok mind számot is tartanak. Tőle várják a békét, mint minden rendes matriarchátusban.
A folyamatos családi szolgálatból a színpadra dezertál. Amióta megengedheti magának, hogy jókedvében és örömében legyen színész, a színpadra jár kilengeni. Azt mondja, ez már tényleg a második gyerekkora. Az önfeledtség, a játék belefeledkezett öröme. Nincs benne semmi görcs, semmi akarás. Csak a felelőtlen jó.
Jólneveltsége, visszafogottsága mindent elfogadó, mindent értő archaikus mosollyá változott az arcán és benne. Kisimult lélekkel, bölccsé lett magabiztossággal teljesíti a szereppenzumait, akár a saját örömére is. De nem. Mindenkiére. Ennek a bizonyítéka a kollégáktól kapott Főnix Díj.
(serzsi)