Színházban, füvön, együtt – interjú Gémes Antossal

Színházban, füvön, együtt – interjú Gémes Antossal

„Nekem fontos, mi történik a kollégáimmal, a barátaimmal egész évadon át. Velük nőttem föl és tartozom nekik azzal, hogy minél jobban érezzék magukat a bőrükben” – mondja Gémes Antos, aki a 2021/2022-es évadot már játékmesterként kezdi a Pesti Magyar Színházban.”

– Mire való a játékmester?
– A régi színházi struktúrában azt a célt szolgálta, amelyben feltételezzük, hogy a rendező lát, de nem feltétlenül képes megértetni a színészekkel azt, amit látni szeretne. A játékmester volt a híd közöttük. Éppen azokat a mondatokat tudja elmondani a színészeknek amelyből megértik, mit vár tőlük a rendező.

– Vannak rendezők, akiknél a „nép” mindig úgy áll, mint egy kamarakórus. Félkörben. Ilyenkor azt gondolom, jó lett volna egy játékmester.
– A népség-katonaságra, kisszereplőkre sokszor nem jut idő és bizony jó, ha van valaki, aki törődik velük. De ennél gyakoribb, hogy a vendégrendezők nem ismerik a társulatot, akikkel dolgoznak, és nem tudják, kihez hogyan kell nyúlni. Tehát itt is jó, ha van valaki, aki a szakmáját és a társulatot is ismeri és tud segíteni.

– Ennyi a szereped, vagy a játékmesterség újabb szerepkörökkel bővül általad?
– A darab választásba, szereposztásba is számítanak a véleményemre, a munkám alighanem majd attól lesz konkrét, hogy beledolgozom magam és magamra szabom. Vagy inkább egymásra szabjuk a színházzal, rendezőkkel, a társulattal.

– Nem lett volna egyszerűbb, ha mondjuk rendezni akarnál, az elég konkrét?
– Egyszerűbb lenne, de nem akarok. Nem is nagyon szeretem, amikor a kollégák rendezik egymást, mint az önképzőkörben.  Rendezőnek lenni – az egy másik szakma.  Az én önbizalmam odáig terjed, hogy elég jó instrukciókat adok a kollégáimnak ahhoz, hogy a lehető legjobbak legyenek a szerepükben. De az előadás egészért, a világáért, a koncepciójáért, a működéséért nem vállalnék felelősséget. Az maradjon a rendező dolga.

– Volt a színészi pályádon játékmesterrel dolgod?
– Iglódi István, aki nekem tanárom volt és az első igazgatóm itt a Pesti Magyar Színházban, ilyen volt. Csodálatos színész és – igen – játékmester. Nekem sokszor segített olyan próbákon, ahol nem ő volt a rendezőm. Megvilágító instrukciókat kaptam tőle. Minden mondatát értettem és nem hagyott rossznak lenni, mert már a Főiskolán azonnal érezte, hol bizonytalanodom el és máris szólt.

– Köze van az Színiakadémiai tanárságodnak ehhez a váltáshoz?
– Igen. Nagy felelősség volt, de sokat is kaptam tőle. Az életem legnagyobb része volt a tanítás, és soha nem csináltam félgőzzel. Ha meg teljes gőzzel csinálnám most is, nem maradna időm a családomra és még csak nem is keresnék.

– Ha keresni akarnál, maradhattál volna csak színész, hiszen a legjobb korban vagy, és hívnak.
– Elmondhatom, hogy a pandémia idejét végig próbáltam. Egymás mellett állnak a majdnem kész előadások és várják, hogy jöjjön a közönség, mert eddig csak a rendezőasszisztens látta. De az, ami vonzó volt fiatalon a színészetben, az most már pont nem az. Az alkalmazott művészettel, a magamutogatással akadnak konfliktusaim. Azt hiszem erről is szól, hogy inkább átmegyek a színpad másik oldalára. Nekem fontos, mi történik a kollégáimmal, a barátaimmal egész évadon át. Velük nőttem föl és tartozom nekik azzal, hogy minél jobban érezzék magukat a bőrükben.

– A „jól érezzük magunkat”-ról szól a verőcei Major Feszt is.
– A Völgy Major egy rendezvényközpont, és a sok hektáros területen tavaly kitaláltunk egy összművészeti fesztivált, amely minden vírusok ellenére megvalósult és az idén is lesz július 15-18-ig. (http://www.majorfeszt.hu) Tavaly ötszázan voltunk, Kossuth-, Jászai-, József Attila-díjasok és díjtalanok füvön, mezítláb, sátorban, színpadon együtt. Így lesz ez most is.

/Sándor Erzsi/

Megjelent a Pesti Műsor júniusi lapszámában