Visky András: “Nem ismerek radikálisabb politikai magatartást a szelídségnél és szeretetnél”

Visky András: “Nem ismerek radikálisabb politikai magatartást a szelídségnél és szeretetnél”

Interjú a JÚLIA – PÁRBESZÉD A SZERELEMRŐL szerzőjével.

Az évadban utoljára május 17-én látható Ráckevei Anna előadásában a Julia – Párbeszéd a szerelemről, amely a szerző, Visky András családjának történetén alapul.


Az édesapa, Visky Ferenc, Magyarországon képzett református lelkész volt, aki a II. világháború után feleségével Magyarországról Erdélybe települt át, hogy ott éljen lelkészi hivatásának. Az 1956 utáni megtorlások idején a román kommunista diktatúra a szerző édesapját 22 év börtönre ítélte – amelyből egyébként mintegy 6 évet le is töltött a szamosújvári börtönben – édesanyját, Sollich Júliát pedig hét gyermekével – köztük Visky Andrással – együtt telepítették ki a Duna-delta gulágjába, a Bărăgan-alföldi táborba.

A darab során a történet felvillanó emlékképekben jut el a nézőhöz és a töredékekből rakja össze, mi történhetett valójában. Jól sejtem, hogy valójában így láthatta a gyermek, így láthattad te, mi történik veletek? 

A darabnak elsőrendűen egy dramaturgiai kérdést kellett megoldania, nevezetesen azt, hogy miképpen ábázolható egyetlen pillanat, azaz a klínikai halál állapota, amely tulajdonképpen nem is tartam, hanem kilépés az időből. Ha valamit, akkor az idő megszűnését minden bizonnyal még érzékeli az élet és a halál határvonalát átlépő ember. Ebben a nem-időben, legalábbis erre jutottam, a folyamatosság felbontása és a Júliát alakító színész múltban és jelenben való otthonossága részesítheti a nézőt. A színházban a néző nem a szöveget, hanem a színészt érti, ebben bízom. Ami az emlékezetet illeti: nos nem tudom összefoglalni, mire emlékszem, mert sok mindenre, a kitelepítésünk első napjaira, a barakkunk méretére, a végtelen pusztaságra, az éhségre, a mi lágerfalunk néhány lakójára, a tapasztott fal illatára, és arra, hogy napi gyakorlatként meg kellett tanulnom felismerni az apámat azokon az apró, fekete-fehér fényképeken, amiket anyám magával hozott. A testvéreim történeteit és a magam személyes tapasztalatait nehezen tudom megkülönböztetni egymástól, de a valóság biztosan kegyetlenebb annál, mint amit a hetedik, több védőburokkal körbevett gyermek elképzelhet. Anyám nagyon szépen megírt emlékiratai is erről győztek meg, 

A Magyar Színház előadásában Ráckevei Anna személyesíti meg az édesanyádat. Te milyennek látod őt, mennyire közelít a benned élő emlékképpel édesanyádról? Milyen volt Júlia valójában?

Anna nagyon finom anyagból készült színész, azt a felkavaró időtlenséget látom az arcán megragyogni, amiért a színház bizony egzisztenciálisan fontos számomra. Ráadásul az ő előadásában a Júlia valóban egyetlen lélegzet, ott lebeg a színész lelke a küszöbön, mint Júliáé, Isten is jól érzékelhetően zavarba jön tőle, hogy akkor most mit is tegyen ezzel a hét gyermekkel. Anna előadásában is egy majdhogynem teljesen ismeretlen darabbal van dolgom, de hát a szöveg mindig több, mint a szerzője és a megidézett konkrét élettörténetek. Szabó K. István rendező fényből, hangból, valamint a forma és formátlanság határát átlépő kinetikus homokból rakja össze az előadást: igazi költészet, amit csinál. Nekem minden Júlia-előadás egy újabb örökbefogadás-pillanat, de a színészt persze nem az anyámhoz hasonlítom sohasem. Most már sok helyen és nyelven örökbe fogadtak, Bulgáriában például három színésznő van jelen folyamatosan a színpadon, Szilágyi Enikő, az első Júlia csaknem egy órán keresztül becsukott szemmel játszotta a darabot, az olasz Júlia, Cristina Spina úgy veszekedett Istennel a gyermekei életéért, mint egy vérbeli mamma italiana, a chicagói Melissa Lorraine meg olyan átlátszó volt, mint egy tűzben röpködő pillangó.       

Édesanyád a fogság során olyan súlyos szívbetegséggel szenvedett, hogy szó szerint bekövetkezett a halála is, de visszatért belé az élet (szó szerint feltámadt), mert nektek, a gyerekeknek szükségük volt rá. Meddig adatott, hogy még együtt legyetek a szabadulás után?

Anyám 83 évet élt, apám 87-et. Megtelve élettel, szinte egymás kezét fogva mentek el, a szemünk előtt.

Milyennek láttad édesapádat, akire valójában csak akkor eszmélhettél rá (akkor ismerhetted meg), amikor szabadulása után találkoztatok?

Apám túl nagy lett számomra sokáig, meg is kellett küzdenem a saját életemért, elsősorban önmagammal. Sokak számára legendás figura volt, szent emberként tisztelték és szerették, de a szentségnek a humorral, szelídséggel és izgalmas műveltséggel átszőtt változatára gondoljunk. Nehéz volt hétévesen mellette élni, de szerencsére nem akarta bepótoltatni velem a kimaradt hét szűk esztendőt. Lehet persze, hogy inkább mesteremmé lett, mint apámá, hiszen hétéves korában egy magát sokáig csak fogolynak ismerő gyermek hamarabb felnőtté válik, mint rendesen. Soha senkit nem láttam olyan nyitottan befogadni, megérteni és felismerni az újban, sőt a botrányosan újban az igazán emberit és az igazán istenit. A mindenkorit. A klasszikus nyelvek ismerőjeként folyamatosan olvasta a kortárs irodalmat is, figyelte a kortárs művészetet. Nem félt senkitől és semmitől.

A családban sosem merült fel az a gondolat, hogy el kellett volna menekülni ez elől a sors elől? Hogy másképp kellett volna cselekedni?

Hova menekülhettünk volna, mint Istentől, a kegyelmestől, Istenhez, az ítélőhöz…?! – idézte apám sokszor Augustinust. Az én szüleim mindent istentörténetté alakítottak a környezetükben, nekik nem a kommunistákkal, hanem Istennel volt elszámolni valójuk, ezért lehettek különösképpen veszélyesek a rendszer számára. Mert valóságosan szabadok voltak. Nehéz szabadság ez persze, úgy élni, hogy elveszítheted, amid van, mert a saját szabadságodat tekinted a legfőbb jónak, amit nem vehetnek el tőled.  Amikor meg felnőttem, akkor ismertem fel ennek az igazi tétjét, hogy tudniillik nekem soha nem lehet egy ún. karrierem, hiszen megbélyegzett voltom mindenütt nagyon hamar kiderült. Folyamatosan erőt kellett merítenem az előttem járók öröméből és szeretetéből.

Viszonylag kevés történet fér bele az előadás szabta időkeretbe abból, hogyan éltetek a mindennapokban, hat éven át ott, ahol szinte lehetetlen élni – étel és biztonságos otthon híján, rabságban. Te hogyan emlékszel a mindennapokra?

Több darabot is írtam erről az időszakról, sőt dokumentumfilmek készítésében is részt vettem, ami különösképpen fontos volt nekem. Ferenczi Andrea és Surányi Z. András filmjében például visszavittük az apámat a börtönbe, az egykori saját cellájába: megrázó pillanat volt. A kitelepítés tulajdonképpen kényszermunkát jelentett a felnőtteknek, az iskolaköteles gyermekeknek meg egy szörnyű iskolába kellett járniuk, a nagyobbak a Bordusani nevű faluba gyalogoltak a hófutta, végtelen pusztaságban, ráadásul az iskolában a megaláztatások napi rítusait kellett elviselniük. A nyarak boldogabbak voltak, többet lehetett enni, mert persze könnyebben tudtunk élelemhez jutni, a telek meg elég szörnyűek. Nagy havak leptek el bennünket, erre jól emlékszem, főtt kukoricát ettem egész télen. De most is szeretem, mert az íze az egymás iránti feltétel nélküli szeretetet juttatja eszembe.   

Egy veled készült interjúkötetben a Mint aki látja a hangot című riportkötet előszavában Esterházy Péter írta rólad:

“A szabad embernek azt a helyet kell megkeresnie vagy elfogadnia, ahol már nem kell folytatnia az uralmi játszmákat, és ahol az erőszak láncolata megtörik, mondja, nem valamiféle ideális, vegytisztán spirituális állapotra gondolok, aminek aligha lehetünk részesei a láthatóban, hanem például a humor ajándékára, aminek a segítségével a mindig komoly, sőt komor hatalmi játszmák egészen más fényben mutatkoznak, mondja. Viszont nemcsak nincs remény, hanem hogy csak a remény van, mondja. Hogy a boldogtalanság nem fogadható el, mondja. S boldogan nem elfogadni tudni az elesettséget, mondja. A föl nem ismert boldogtalanság még nem boldogság, mondja. Egy angyalt könnyű szellemi fogyatékosnak mondani, mondja.”

Ebben az előszóban van négy mondat, amelyre a válaszodat kérem:

“A szabad embernek azt a helyet kell megkeresnie vagy elfogadnia, ahol már nem kell folytatnia az uralmi játszmákat, és ahol az erőszak láncolata megtörik.” – E szerint éled az életet? 

Így szeretném élni. És amikor nem így élek, akkor legalább nem tudok hazudni magamnak. Legalábbis nem tartósan. Az erőszak bármilyen formája valóban feldúl, az erőbe vetett hit vagy mint program puszta emlegetése kétségbeesésbe kerget. Az erőből élők győztesek lehetnek ugyan, de boldogok nem. A boldogság a szelídeknek van fenntartva.     

“Nemcsak nincs remény, hanem csak a remény van.” Tőled, aki életed első éveit édesanyáddal és hat testvéreddel együtt fogságban töltötted, ez olyan igazság, amelyet csak elfogadni lehet és érdemes. Mikor érezted először úgy, hogy ez így van? 

Ez a modat azt jelenti számomra, hogy vannak helyzetek, amikor semmivel nem bírsz, semmit nem tudsz megfogni, és nincs semmilyen biztosítékod arra, hogy a következő lépést meg tudod tenni, vagy hogy valahová vezet az az út, amire ráléptél. A zuhanás valami ilyesmi, azt hiszem. A szeretet tériszonya, ahogyan Pilinszky mondja. Aki zuhan, csak abban bízhat, hogy valaki kikapcsolja a gravitációt. A szeretet például ki tudja kapcsolni.

“A föl nem ismert boldogtalanság még nem boldogság.” Ez a mondat már messze elvezet a konkrét élethelyzettől, sőt valamiféle életrecept a ma emberének. Kérlek, magyarázd el, miért!

Életrecept biztosan nem, legalábbis remélem. Kifutnak belőlem ezek a mondatok, a nyelv csodásan működik, de útja rejtve van… És elsősorban nem másoknak, hanem nekem szólnak. Meztelenné válok bennük. Mármint egy valódi beszélgetésben.

“Egy angyalt könnyű szellemi fogyatékosnak mondani.” Gyakran megesik, hogy aki egyszerű és cselekedeteit a szeretet vezérli, azt furcsának, együgyűnek találja a többi ember. Ez is mai probléma – te hogy látod?

A szentséggel, a szelídséggel, a tőlünk különböző másik megértő elfogadásával mint deviancia szembesülünk, és rendszerint viszolygást vált ki belőlünk. Semmi sem extrémebb a feltétel nélküli szeretetnél, de ez persze magas röptű és üres szólam. Viszont ha az  emberi méltóság sérthetetlenségének az elfogására gondolunk, akkor máris mindennapivá válik és közvetlen tapasztalattá. Nem biztos, hogy szeretni tudjuk a velünk szemben állót, de az emberi méltóságától semmilyen megfontolásból nem foszthatjuk meg. Nem ismerek radikálisabb politikai magatartást a szelídségnél és szeretetnél.   

Fotó: kortarsonline és Kozma János
Kérdező: Vasvári Judit

 

Ami még érdekelheti

A NAGY MAGYAR KULTÚRA NAPI KVÍZ

A magyar kultúra napját 1989 óta ünnepeljük meg január 22-én, annak emlékére, hogy – a kézirat tanúsága szerint – Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le egy nagyobb kéziratcsomag...

Bővebben

Színházunk 2023. január 5. és február 28. között zárva tart

Tisztelt Közönségünk!   Sajnálattal értesítjük Önöket, hogy a 2023. január eleji nemvárt kazánházi karbantartás okozta kényszerszünetünk minden igyekezetünk ellenére a vártnál tovább elhúzódik. Így színházunk 2023. január 5. és február...

Bővebben

Színházunk 2023. január 1 – január 9. között zárva tart

Tisztelt Közönségünk! Sajnálattal értesítjük Önöket, hogy nemvárt kazánházi karbantartás miatt színházunk 2023. január 1 – január 9. között zárva tart. A műszaki hibák a decemberi előadásaink zökkenőmentes megtartását nem veszélyeztetik, ugyanis...

Bővebben