Címke: Magyar Színház

Hippolyt a Tartuffe – beszélgetés Eperjes Károllyal

Mindössze két napig, május 22-én és 23-án látható Budapesten a Soproni Petőfi Színház előadása, a Hippolyt a lakáj. A rendezőt, Eperjes Károlyt kérdeztük.

Voltál egy nagysikerű és újragondolt filmben Hippolyt, az eredeti előadást megrendezted többször is, és most mégis belevágtál újra. Van valami elintézetlen ügyetek, amiért újrakezded?

Amikor a szerzők megírták ezt a darabot, nem bízták magukat a véletlenre, és két világsikert építettek össze, nagyon ügyesen. Ez a darab ugyanis két Molière klasszikusból tevődik össze. Egyrészt benne van az Úrhatnám polgár, másrészt a Tartuffe. Az az elképzelésem, hogy mind a két Molière darab kerüljön a Magyar Színház repertoárjába, és ennek talán éppen a Hippolyt, a lakájjal lehet megágyazni. A néző úgy élvez egy igazán klasszikus művet, sőt kettőt, hogy közben azt hiszi, egy habkönnyű, zenés polgári vígjátékot lát, ami egyébként rendszeresen közönségsiker, népszerű és ez sem elhanyagolható így évad végén a színházban.

Ezek inkább esztétizálós válaszok, én meg a személyes érintettségedre lettem volna kíváncsi. Van olyan?

Játszanám újra szívesen, ha valaki megrendezné. Megpróbáltam rábeszélni a Verebes Pistát, de sajnos nem állt kötélnek. Klasszikusokat szeretek újrajátszani, és Schneider úr még nem is voltam.  Az is fontos szempont volt, hogy remek színészi feladatokat tudtam adni a végzős osztályomból hat fiatalnak. Sok szempontból kiváló tanagyag a Hippolyt. Markánsan kell karaktereket játszani, pontosan kell poentírozni, és nem szabad ráülniük a sikerre. Viccesnek lenni meg egyenesen tilos. Ha mindenki jól dolgozik, akkor mindenkinek öröme van. A diákoknak, Reviczky Gábornak és a nézőknek is. 

Van Csortos, van Kabos – az ember a szerepeket is az egykori színészekkel azonosítja, van Schneiderné…

…van az országgyűlési képviselő, a KisMakáts meg a nagyMakáts, ezek kitűnő feladatok. Nem szeretek direkt aktualizálni, de mindenki azt gondol, és arra asszociál, amire csak akar. Ha nem akar, nem fog. De köztünk szólva ez elkerülhetetlen.

Adott egy múzeumi polgári vígjáték, amelyről le kell törölgetni a port és már kész is?

Ha jól töröljük le a port, akkor ezek a remekül megírt szövegű karakterek mind felismerhetőek lesznek a mában. A nézők mind ismernek ilyen embereket vagy esetleg ők maguk is ilyenek. Bár ezt ritkán vallja be magának az ember. A néző szórakozik és ráébred a tanulságokra. Számomra mindig ez a legfontosabb.

Hippolyt áll hozzád közelebb vagy Schneider úr?

Amikor a film készült, eredetileg a Schneider úrra kértek fel. Akkor lettem Hippolyt, amikor kiderült, hogy Darvas Iván nem akarja eljátszani, mert úgy érzi, Csortos után már minek. A rendezővel, Kabay Barnával elbeszélgetve végül hatalmas örömmel vállaltam el a Hippolytot. Pedig Schneider úr a hálásabb szerep, de nem bántam meg. 

Most Reviczky Gábor és Horváth Zsuzsa Schneiderékje mellett Savanyú Gergely fiatal soproni színészre bíztad Hippolytot. Merész húzásnak tűnik.

Nem olyan fiatal. Tíz éve van a pályán, Kaposváron Babarczy László tanítványa volt, ami nekem sokat jelent. Amúgy éppen annyi idős, mint én voltam, amikor a filmben játszottam, tehát még veszélyesebb a nőkre, ami a Hippolyt esetében nagyon is fontos szempont.

 Ismered a mai magyar társadalom Hippolytjait vagy Schneidereit, akár Makátsait?

Hát persze! Hány ilyen házasság van, ahol a feleség rácsücsül a férjre, és az levegőt sem bír venni, nem hogy azon gondolkodjon, milyen lehetne az élete. Hány embert mutassak neked, aki Tartuffe-kodik csak azért, mert nincs a helyén. Képmutató lesz és farizeus. A Kabay Barna-féle filmben Hippolytot a végén megfürdetik az új polgárság pocsolyájában. Megérdemli a sorsát az a tanárember, aki csak azért lesz komornyik, mert gazdag akar lenni, pénzt akar keresni. A Tartuffe-ök előbb-utóbb megbűnhődnek.

Szöveg: serzsi
Fotó: Semsei Eszter

Ráckevei Anna: “Ez a dráma egy nagy fohász”

Hivatalos interjúk készültek Visky András: Júlia című monodrámájával kapcsolatban Ráckevei Annával. Pontos riporteri kérdésekre pontos riporteri válaszok születnek. Néha csillan csak ki a kérdések és a válaszok alól, hogy mi is történik egy színésznővel olyankor, amikor csak önmagával támaszthatja meg azt a szerepet, aki egyáltalán nem kitalált, nagyon is valóságos volt egykoron, és neki is mindössze két támasza volt: a szerelem és az Isten. 
Ráckevei Anna a Júlia szerepét nem játssza, hanem valóban éli a Sinkovits Színpadon. Szétosztja magát és senki sem érti hogyan nem fogy el, amikor a minden néző minden előadásról hazavisz belőle egy darabot. 
A Magyar Hírlapban Forgách Kinga készítette vele interjút. Az előadást az idei évadban utoljára május 17-én láthatja a közönség. Read More

Hippolyt a lakáj – májusban 2 alkalommal Budapesten!

Hippodrom! – alig van olyan ember az országban, aki ne tudná, hogy ez a szó mit jelent. Természetesen Hippolyt a lakájt. A legendás film színpadi változatát a Soproni Petőfi Színház és a Pesti Magyar Színház koprodukcióban vitte színre, a soproni közönség nagy örömére. Májusban, mindössze két alkalommal a Magyar Színházban látható a produkció, így aki nem szeretne lemaradni róla, vésse naptárába a május 22-23-i előadások időpontját!Read More

A vén Európa

Ötvenedik előadására készül a Magyar Színház Valahol Európában produkciója. Az előadás létrejöttében résztvevő valamennyi kollégának –háttérben és a színpadon, gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt – gratulálunk!

Read More

Szereplőválogatás a Magyar Színházban

A Magyar Színház meghallgatást hirdet Időfutár című, készülő előadásához 16-18 év közötti fiúk és lányok számára.

Olyan fiatalok jelentkezését várjuk, akik ​et érdekel a színházi munka, a szereplés​, tudnak 6 hetet hiányozni az iskolájukból és később sem bánják, ha az estéjük 22.00 után ér véget – a színházban.

Az előadásról:
Gimesi Dóra – Jeli Viktória – Tasnádi István – Vészits Andrea: IDŐFUTÁR ● ifjúsági előadás

Rendező: Tasnádi Csaba
Bemutató: 2018. október 13.

A 14 esztendős Hanna és barátai az internetgeneráció tagjai, a 21. század gyermekei. Amikor osztályfőnökükkel múzeumlátogatáson vesznek részt, az unatkozó Hanna felfigyel Kempelen Farkas sakkautomatájára és játszani kezd vele. Miután mattot ad a gépnek, váratlanul a múltban találja magát, 1791 szeptemberében, Bécsben, Kempelen Farkas műhelyében. A múlt s a jövő találkozása azonban cseppet sem veszélytelen…

Főbb szerepekben: Döbrösi Laura, Pásztor Ádám, Bede-Fazekas Anna, Pavletits Béla

Információk:

Próbaidőszak kezdete: 2018. augusztus 21.
A jelentkezés menete:
A színház honlapjáról (http://pestimagyarszinhaz.hu/) letölthető, kitöltött jelentkezési lapot fényképpel együtt küldje el elektronikusan az alábbi e-mail címre:

idofutar.casting@mszinhaz.hu

Jelentkezési határidő: 2018. május 15.

A kiválasztott jelentkezőket e-mailben értesítjük a meghallgatás pontos időpontjáról, melyet várhatóan május végén tartunk.

Meghallgatási anyag:
Aki  fejből tud egy verset vagy egy monológot, az jól jöhet, de nem jelentkezési feltétel! Tetszés szerint bármivel lehet készülni, mi nyitottak vagyunk a kreativitásra.

Hurrá, nyaralunk!

A SunCity – a Holnap tali!-musical története egy elképzelt balatoni fesztiválon zajlik, a főhősök – Rozi, Lilla, Frida és Csabi – élvezettel vetik bele magukat a nyüzsgésbe és a vízbe. Kíváncsiak voltunk, hogy az őket alakító színészek vajon szeretnek-e egyáltalán fesztiválozni, és mit terveznek idén nyárra.
 
Kovács Gyopár (Rozi) 
Idén Horvátországba megyünk nyaralni a családommal, már ötödjére. Minden alkalommal egy-egy újabb szigetet vagy tengerparti kikötővárost látogatunk meg egy hétre. Imádom ott tölteni az időmet, ráadásul azokkal, akiket szeretek. Mindig kikapcsol és maximálisan ki tudom pihenni ott az év fáradalmait. A tenger gyönyörű látványával pedig egyszerűen nem tudok betelni. A karakteremhez, Rozihoz hasonlóan én is szeretem a fesztiválokat, A kedvencem a Balaton Sound. Eddig kétszer voltam a barátaimmal, jó zenéket hallgattunk, éjszakáztunk, nagyokat ettünk… És ráadásnak ott a Balaton. Nagyon jó hangulata van. Már persze ha nem veszel el az óriási tömegben, ami ott van.
 
Bánovits Vivianne (Lilla)
Idén, ha minden jól megy, a párommal elutazunk Korfura. Már nagyon várom! Végre kipihenni az egész év minden nyűgjét. Ezenkívül szeretnék persze Balatonozni, és sok időt a barátaimmal tölteni, mert őket is alig láttam év közben. Benézünk pár hazai fesztiválra is, ha lesz rá alkalmunk. Ezt nagyon szeretem – az elmúlt két nyáron nem is nyaraltam, csak fesztiváloztam! A kedvenceim a mozgásművészeti és a színházi tematikájú rendezvények, például az Everness, és persze Kapolcs, a Művészetek Völgye… De a balatoni fesztiválokat is nagyon szeretem.
 
Tóth Angelika (Frida)
Tavaly Londonban voltunk nyaralni, és lejártuk a lábunkat minden nap, ezért idén Horvátországba megyek pihenni a párommal. Soha nem voltam még tengernél, kicsit izgulok is, de nagyon várom már.
A SunCity-ben egy igazi fesztiválhalmozó partikirálynőt alakítok, innen nézve nagyon vicces, hogy én magam viszont még egyetlen fesztiválon sem voltam, soha! Szívesen kimennék egy napra mondjuk a Szigetre vagy a Volt fesztiválra, mert érdekel, de csak egy napra, azt hiszem.
 
Dobai Attila (Csabi)
Eddig mindig úgy alakult, hogy egész nyáron dolgoztam, persze mindig volt néhány szabadnap, de azok is csak úgy, hirtelen szakadtak a nyakamba. Ilyenkor gyorsan írok a barátaimnak, hogy egy gyors strandlátogatás vagy Velencei-tó, esetleg a Balaton belefér-e a napjukba… Szeretek spontán lenni, és ha ilyen apróságokból áll össze a nyár. . Az idei nyaramon sem tudom, mi fog történni, de biztos nem fogok unatkozni. Ha a rajongóim aggódnának, mi lesz velem idén, akkor kövessenek be instán (@dobaiaty), én akkor semmiképp nem maradnak le a nyári kalandjaimról! Amúgy azt vettem észre, hogy simán lehet kombinálni a munkát és a nyaralást. Például tavaly nyáron sokat forgattunk a Holnap tali!-val a Balatonon, és amikor épp nem volt jelenetem, irány a víz. Előtte nem voltam még fesztiválon, mert nem szeretem a port és a tömeget, de a forgatásnak köszönhetően tavaly mind a 4 nagy hazai fesztiválon részt vehettem. Háááát, ki lehetett bírni, na de hogy és egy egész héten át ebben éljek… NONO! 
 

Figyelem! Minden előadás végén közönségtalálkozót tartunk, ahol személyesen is találkozhatnak kedvenceikkel, begyűjthetik dedikált képüket, és a szelfik is elkészülhetnek a SunCity-fal előtt! 

Fotó: Zsigmond László és Kozma János
Szöveg: vj

Mindenhez köze van, ami progresszív

Nem tudjuk, Kovács Zsolt hogyan szagolja ki a tuti őrületet, vagy fordítva, a tuti őrület őt, de ott volt Mohácsi János kaposvári rendezéseiben, a Moszkva tér című filmben, a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlanban, ő az Újratervezés kisfilmben a férj. Nem tartjuk véletlennek, hogy Horváth Illés rendezésében a Balta a fejben-ben ő Apika. Nem csak a kaposvári színházi gyökerek miatt találtak egymásra. Ha nem tudnánk, Kovács Zsolt jelenléte a biztosíték arra, hogy Horváth Illés színházi boszorkánykonyhájában nagyon is fő valami.
Kovács Zsolttal Proics Lilla beszélgetett.

Még mindig húsz kávét iszol egy nap?

Sűrű időszakban elő-előfordul.

És van hatása?

Semmi. Csak az íze végett. Szeretem.

Annak idején a Csak egy szög című előadást a kávékultúra lírai szépséggel itatta át, és kívülről nézve nem szoktuk tudni, mi mit ihlet, de lehet, hogy Karcsi bácsi figurája…

… igen. Az alakot Moha találta ki, persze. Ő pont olyan, akivel aztán ki lehet csipkézni az ilyesmit.

Balta a fejbe – Kovács Zsolt arcai

És vannak másmilyen rendezők is – sokukkal dolgoztál már. Kategorizálhatók?

Lehet, de ez annyira szubjektív. Sokkal inkább az emberi minőség izgalmas összetétele dönti el, kivel hogyan. Vannak, akiket kedvelek, akikkel könnyen megértem magam és vannak, akiknek megcsinálom, amit kell és kész. Egyébként az utóbbiakkal is szerencsém volt általában, mert alighanem észrevették, hogy ez van, de nem nagyon zavartuk egymást.

Ki tudod pörgetni magadból, ha valami szakmai rossz történt veled?

Nehéz a munka közben érő kellemetlenségektől szabadulni, cipeljük próbáról próbára, de az ember igyekszik túltenni magát. Egy rossz mondat nagyon tud kapaszkodni – és nem csak nekem mondanak rossz mondatokat, sajnos néha én is mondok – amit jó esetben a közös munka csak kimos. Az előadásnak ugyanis el kell készülni, mindenki érdeke, hogy a lehető legjobb formában. A színházban impulzív emberek dolgoznak, az igazgató, az ügyelő, a színész, a takarító mind azok. Egy ilyen közegben muszáj volt megtanulni, hogy ne őrizgessek sérelmeket. Persze van egy határ. Amikor valakit folyamatosan frusztráció ér, annak lépnie kell. Annál is inkább, mert a színház végeláthatatlan gazdagsága lehetőséget ad – máshol is. Ez a gazdagság persze már egy adott társulatban is meg tud lenni: vannak okos, szép, erős férfiak és nők, és van pár hervadt virnyák a sarokban, aztán kiderül, hogy ők együtt milyen jók tudnak lenni. Nézőként pedig tudod, téged ki érdekel ebből legjobban – az már a te viszonyulásod az egészhez.

Hosszú társulati lét után kezdtél el most szabadúszni.

Ez egy kényszerhelyzet. Úgy alakult a magánéletünk, hogy országszerte vagyunk szanaszét, egy családi bermuda-háromszögben. És én most léptem, a centrum felé közelítettem, mert néha jó a szeretteim közelében lenni. De még mindig nem tudom, hogy ez jó-e nekem vagy nem, mert én közben egy megátalkodott társulati színész vagyok, a hülye megszokásaimmal, a fotelommal, amiben kínlódom a szövegekkel, meg a megszokott útvonalaimmal, amerre járkálok. Most kényszerítettem magam, hogy ezen lépjek túl.

És milyenek az első benyomásaid?

Azt se tudom, hol vagyok. Viszont hihetetlenül helyes emberekkel találkozom az Örkényben és a Magyarban is, és persze mindkét társulatban vannak ismerősök. Dolgozni nagyon jól lehet mindkét helyen. Gáspár Ildikó Kafka munkájába kaptam először meghívást, figyelt rám, hagyott dolgozni. Nagyon céltudatos, okos rendezőnek ismertem meg, akivel harmóniában lehet dolgozni. Most a Magyar Színházban Horváth Illéssel próbálunk.

Lőrinczy Attila darabjával már találkoztál, 1999-ben, Réthly Attila rendezésében.

Attilának az első kaposvári rendezése volt. Rendkívül felkészülten érkezett. Volt egy markáns koncepciója, amit meg lehetett munka közben szeretni. Mostani rendezőm, Horváth Illés nem kevésbé felkészült, izgalmas, progresszív megjelenítést ígér, de erről még keveset tudok mondani, mert a munka közepén vagyunk. (Az előadás bemutatója április 20-án volt – a szerk.)

Akkoriban más volt a közeg, amiben az előadás megszólalt.

Persze, azóta hatalmasat változott az ország és a világ. A darab azonban érdekes módon nem kopott. Néha megcsap egy-egy régi szövegem, de most annyira másképp szólal meg ez az egész – amennyire sejteni lehet a próbafolyamat közben –, hogy nem kell erőlködnöm azon, hogy szabaduljak egy előképtől.

Ahogy mondod, hogy megcsap egy régi szöveg – a feledéskutatások szerint nagyon hasznos, sőt szükséges része az agy ideális tevékenységének, de vajon érzeteid vannak-e korábbi munkáiddal kapcsolatban, amelyeket fel tudsz idézni?

Persze, én sem tudatosan döntöm el, hogy akkor most egy már nem használt szöveget elfelejtek – nálam okosabb az idegrendszerem, valóban. Ez nem az jelenti egyébként, hogy teljesen eltűnik, csak nem hozzáférhető. Volt már arra példa, hogy régi előadást játszottunk újra, amiről azt gondoltam, na, kezdhetem elölről. És néhány olvasás után azt vettem észre, hogy visszaszivárgott a fejembe. Az érzetek felébresztése azonban nem ilyen. Éppen azt nem lehet visszacsinálni – az nem időtálló. Nem lehet ugyanazt megélni, még ugyanolyan körülmények közt sem, ugyanazokkal a partnerekkel sem, mint ami évekkel korábban volt. A technikát vissza lehet lopni, hogy hol álltam, mit csináltam, de az ember változik annyit pár év alatt, hogy hasonló helyzetek akár egészen mást jelentsenek neki.

Melyik részét szereted a próbaidőszaknak?

A képlékeny részét. Amikor még nem tudok sok mindent, csak lépegetek az első értelmezésemmel, mint egy sakkjátszmában, és figyelem, ki hogyan reagál. Egyébként jellemzően úgy viszonyulok a szerepeimhez, ahogy Szerb Antal a szerelemhez: „A szerelemhez távolság kell, hogy a szerelmesek azon keresztül közeledhessenek egymáshoz.” Amikor megkapom, méla undor ül rám, hogy ez mi. És az út, nem is tudom, miért kell ez nekem… na, mindegy, de ahogy eljutok oda, hogy elkezdünk dolgozni, és egyszer csak várom a következő próbát. Éjszaka felébredek, mert ez foglalkoztat. Nem találom a megoldást, csak nem hagy nyugodni – ez az, amit kérdezel, ezt szeretem.

Már javában próbáltok, milyennek találod az a hatalmas üzemnek kinéző színházat, a Pesti Magyart?

Abban az épületben rengeteg potenciál van, de komolyan újra kellene gondolni és rendesen átalakítva felújítani. Arról nem is beszélve, hogy milyen izgalmas kollégák dolgoznak ott – azt nem tudom megítélni, mennyire láthatók ők a sokrétű budapesti színházi világban. Horváth Illésben megvan a képesség, hogy megszólítsa a generációját, ami alighanem nagyon fontos, mert a fiatalok manapság nem érzik magukat megszólítva a színháztól. Ez a színház jövője szempontjából pedig nagyon fontos – hiszen annyi minden más izgalmas is van ezen a világon.

Horváth Illés Kaposváron végzett. Látod benne azt az iskolát?

Igen, érződik rajta az a fajta fejben rendezettség, amit Babarczy László tanítványaként alighanem kénytelen is volt elsajátítani. Babarczy három héttel előre látta, mikor mi fog történni – ami nagy tudás – és azt húsbárddal vagy simogatva, de tartotta. Ez a módszer, ez az eltökéltség, tervezettség nyilvánvaló Illésnél is. Babarczy László igazgatóként bele tudott mások munkáiba helyezkedni úgy, ami kevesek erénye: nem azt közvetíttette egy készülő előadás kapcsán, hogy ezt ő hogyan csinálná – amikor valamit megbírált –, hanem bele tudott helyezkedni mások rendszerébe, és onnan kérte számon, mi hogyan működik. Ezt nagyon kevesen tudják – a nagy rendezőket is ideértve. És alighanem ez egy olyanféle pedagógiai képesség, ami számos helyzetben hasznos.

Megjelenik egy előadáson a rendező és a színész közti viszony?

Van néhány, inkább víziós rendező, aki úgy használja a színészt, mint egy biciklit: tekeri, forog. Ez alighanem kívülről is látszik – másképp is néz ki, amikor a munka során valóban fontos a rendezőnek, hogy a színész mit gondol erről vagy arról, s egyáltalán az, hogy kicsoda. És nem arról beszélek, hogy ne legyen egy előadásnak rendszere, de színészként tudom, hogyha nincs valami madzag, ami engem is odaköt, akkor minden igyekezet ellenére is elidegenedek, és akkor az egész nem tud úgy hatni, mert nem lesz igaz.

Az interjúért köszönet a revizor – a kritikai portál oldalának!

 

 

 

 

 

Fesztivál, buli, színház, SunCity – Beszélgetés Szente Vajkkal

A SunCity annyira premier volt, hogy nyugodtan nevezhetjük Világbemutatónak, sőt akár Univerzum-premiernek is. Hiszen ez a musical a bemutató előtt néhány hónappal még nem is létezett. Csak az ötlet, a vágy arra, hogy szülessen a Holnap tali! web- és tv sorozatból egy fiatalokat színházba csábító előadás. Minden új volt. A szöveg, a zene, a koreográfia és a sorozatban szereplő színészek is, akik először állhattak nagyszínpadon. Egyszerűen addig semmi sem létezett úgy, és éppen abban a formában. Akkor és ott született meg a bemutatón és persze előtte a próbákon az egész SunCity

Ez az álma, vagy éppen a rémálma egy rendezőnek, ennyire az abszolút nullából indítani?

Az én színházalkotói ambícióimat leginkább ez élteti. Ez, hogy olyat csináljak, ami annak előtte még nem volt. Nem félelmetes, hanem inspiráló volt ez a gondoltat. Amikor nekiálltunk a projektnek, igazi kihívásként éltük meg még azt is, hogy egy olyan korosztálynak próbálunk a kedvébe járni, amelyik nem kifejezetten „színházba járó”. Ezt a generációt ritkán szólítják meg a színpadról, vagy ha mégis, inkább másokkal, a családjukkal együtt. Utóbb kiderült, hogy a tizenévesek mellett még számos generáció ül a nézőtéren, jól megférnek, de mi a kamaszokra készültünk és nagyon izgatott bennünket, hogy eltaláljuk-e ezt a korosztályt.

A taps, a bulihangulat az előadás végén, a nézőtéren és az emeleten azt bizonyítja, hogy eltaláltátok.

– Képzeld, vannak olyan nézők, akik már legalább tízszer látták, ami azt jelenti, hogy amióta játsszuk, minden második előadáson ott voltak. Megismerem őket, mert jönnek autogramot kérni, és mondják is lelkesen, hogy „most látom ám tizedszer”. A tévé- és websorozat mellett kialakul a SunCity színházi rajongótábora is. Biztos így képzeltük, amikor nekiálltunk, de végtelen öröm látni, hogy ez meg is történik. Ezt a bangee jumpingot érdemes volt bevállalnunk.   

A célközönségnél azért idősebbek vagytok. Nem aggódtatok, hogy kitaláltok valamit a kamaszoknak és kiderül, hogy ők mégis másmilyenek, mint gondoltátok?

Régóta tanulom és gyakorlom a zenésszínház-csinálást, és ez a sok év arra mindenképpen jó volt, hogy színpadi törvényeket, szabályokat, hatásokat megtanuljak még akkor is, ha nem kifejezetten a tizenéves közönségnek dolgoztam. Van poén, van hatás, vannak érzelmek, fontos a dalok sorrendje, és nagyon nem mindegy, hogy miket mondasz, mert ez a generáció különlegesen érzékeny az igazságra és a saját igazságérzetére. Mi azokról a problémákról akartunk érvényesen szólni, amelyekben ők érintettek, és ezt beemelni a színházba. Azonnal lelepleződnénk, ha nem lennénk valódiak.

El kellett mélyednetek a kamaszok világába ahhoz, hogy az ő nyelvükön szólaljatok meg?

Amúgy sem jellemző rám, hogy tradicionális színházi előadásokat hoznék létre. Használok mindenféle számítógépes technikát, és izgatnak is az ebben rejlő, táguló lehetőségek. A SunCity is ilyen. Ez egészült ki azzal, hogy nézőtéren is használható mobilapplikációval tesszük interaktívvá az előadást. Ez magyarul annyit tesz, hogy a nézők használhatják az előadás közben a telefonjukat. A másik az, hogy hasonlóan a nyugati színházakhoz, lazítottunk a nézőtéri viselkedésen. A SunCity előadásra nem kell kiöltözni, és a nézőtérre be lehet hozni a pop cornt és az üdítőt is.

Most felsikítottak az olvasók és a szívükhöz kaptak.

Mi egy olyan korosztályhoz szólunk, amelyik nem gyakori színházba járó. Nem akarjuk őket azonnal beszabályozni. Ettől a SunCIty nézői még pontosan tudják, hogy a Magyar Színház más előadásai nem ilyenek. Nem rontjuk el őket, ne aggódjon senki, inkább abban reménykedünk, hogy megszerettetjük velük a színházat.

Először dolgoztál a Magyar Színházban, volt részed nem várt és örömteli találkozásokban?

 Van jó találkozásom, és nem csak a színészekkel kapcsolatban, hanem a háttércsapattal. Nagyon nyitott és együttgondolkodó közeg vett körül, soha semmilyen kérdésemre nem kaptam az egyébként gyakori „nem tudjuk megcsinálni” választ. Az én sokszor lehetetlennek tűnő ötleteimre is mindig az volt a válaszuk, hogy „megpróbáljuk megoldani.” Pozitívak voltak, lelkesek és látszott, hogy ez a projekt valóban közös.

Kértél lehetetlent?

Neem. Effekteket kértem, hol hangban, hol fényben, és ez sokszor próbára tette az adott lehetőségekkel dolgozókat. A fényeknek élniük kell a vetítések közben, a zenekart hallani kell a színpadi emelvényükről. Mindent megoldottak. Az pedig, hogy Holnap tali! szereplői jól tudtak együttdolgozni a holnap zenésszínész-generációjával, az nekem szerzett igazi rendezői örömöt.

Figyelem! Minden előadás végén közönségtalálkozót tartunk, ahol személyesen is találkozhatnak kedvenceikkel, begyűjthetik dedikált képüket, és a szelfik is elkészülhetnek a SunCity-fal előtt! 

Fotó: Zsigmond László és Kozma János
Szöveg: serzsi