Címke: Balta a fejbe

Balta a fejbe – színházpedagógiai foglalkozások

Lőrinczy Attila: Balta a fejbe
Rendező: Horváth Illés

 

1. A színházi előadást megelőző, felkészítő foglalkozás

A felkészítő foglalkozás során színházesztétikával, a darabban felmutatott tárgy- és jelrendszerrel, ill. a dráma furcsa nyelvezetével foglalkozunk. Tempósan rákészülünk egy nagyon pörgős, nyers és kegyetlen pillanatokkal teli előadásra…

Foglalkozásról:
A felkészítő foglalkozás pontban az előadás előtt egy órával kezdődik, időtartama: 45 perc.

Ajánlott kor:
16-18 éves kor között, színházpedagógiai gyakorlattal nem rendelkező csoportnak is.

 

2. Az előadást követő feldolgozó foglalkozás a felnőtt korosztály számára

A foglalkozást gyakorló szülőknek ajánljuk. A darab szereplői és élettörténetük kapcsán gondolkodunk együtt, ill. kínálunk közös játékot szülő – gyerek kapcsolatrendszerről, generációs problémákról, a kamaszkorra fókuszálva.

A foglalkozás 60 perc.

 

Színházpedagógiai programunkról bővebben itt olvashat.

Céltudatos aktivitás- beszélgetés Horváth Illéssel

A színház feladata érzelmeket kiváltan, hiszen akkor tudjuk, hogy élünk, ha érzünk. Az együttérzést megélni olyan, mint a szerelmet – ezt szeretné a Balta a fejbe rendezője megmutatni a nézőknek. Horváth Illéssel színház és film kapcsolatáról, népjóléti intézkedésekről és közönségnevelésről Proics Lilla beszélgetett.

Hogyan került a Pesti Kitérő a Pesti Magyar Színházba?

Egyszer beszélgettünk Zalán János igazgatóval arról, hogy a színháznak közösségi helyként is kellene működnie, én pedig örömmel kezdtem dolgozni azon, hogy olyanok is jussanak el hozzánk, akik eddig azt sem tudták, hogy létezik ez az épület.

Ez jól hangzik. Hogyan fogtál bele, miért éppen ez lett ennek a fajta nyitásnak az egyik első eleme?

Nyáron, egy kisfilm forgatásán megismertem Horváth János Antalt, aki a Színház- és Filmművészeti Egyetemen filmdramaturg szakra jár. Összebarátkoztunk, meséltem neki a terveimről és felvetettem, hogy csináljuk együtt. Később csatlakozott hozzánk Dobos Evelin is, aki szintén az egyetemen végzett műsorkészítő szakon. Azóta Jancsi a színház állandó munkatársa lett, több fronton is nagy segítségemre van.

Mennyire voltak meg ehhez a technikai adottságok? A vászon például megvolt már korábban?

Igen. És az egész épület jól vizsgázott. Amikor először lediktálták, hogy milyen technika kellene, kicsit megrémültem, de kiderült, hogy minden igényt maximálisan teljesíteni tud a színház és a szakemberei. A mesterszakosok diplomafilmjeinek októberi vetítése volt a pudingpróba, a diplomamunkák már kipróbált rendszerben kerültek a közönség elé.

Neked hogy tetszettek ezek a kisfilmek?

Érezhetően egy iskolát képviselnek, hasonló ízlésvilág, fogalmazásmód, ritmus. A most végzős 6×6-osok, azt hiszem, érzelmesebb filmeket csináltak, ami hozzám sokkal közelebb áll. A Légmell és a Szép alak című filmek például egy életre bennem maradnak. Gyönyörű filmek. De nem szeretném játszani a filmesztétát, én csak megszerveztem ezeket az eseményeket.

A vetítés után Hajdú Szabolcs beszélgetett a rendezőkkel. Rendkívül tapintatosan és figyelmesen.

Alapvető szándékunk volt, hogy legyenek szakmai beszélgetések, amelyek elmélyítik, rétegzettebbé teszik az estét. Az egész Pesti Kitérő alapfilozófiája a diskurzus, a találkozások, az együttlét lehetőségének a megteremtése. És öröm volt látni a nagy létszámú fiatal közönséget, akik érdeklődve tartottak az eseménnyel.

Képek az olvasópróbáról (fotó: Juhász Éva)

Látványos az aktivitásod ebben az évadban, és a közönség, akit a Pesti Kitérőben láttam, tényleg más volt, mint akiket egyébként szoktam nálatok látni.

Igen, és bevallom, van ebben az aktivitásban egyfajta céltudatosság: nemsokára rendezni fogok itt (az interjú a Balta a fejbe próbafolyamatának kezdete előtt készült), és szeretném a színházat megmutatni, legalizálni efelé a szubkultúra felé is. Ez nem megy egyik napról a másikra. Összetett feladat, ami nagyon sok munkát igényel.

Az első rendezésed a Köztársaság volt. Miért éppen ezzel a Szálinger Balázs-drámával dolgoztál?

Halálosan beleszerettem a szövegbe. Ráadásul akkoriban színészként kezdtem hitehagyottá válni, ami nekem tulajdonképpen identitásválság volt, hiszen egészen addig mást sem csináltam, az volt az életem. Az anyag adta a löketet, hogy megpróbáljam, mert olvasva láttam magam előtt egy előadást. A bemutató után egy gyakorlott színházi ember megkérdezte, mennyire sikerült megvalósítani, amit elgondoltam, azt feleltem, 93%-ban – abban maradtunk, ezzel elégedett lehetek.

A Balta a fejbe című előadást is látod? Mi fogott meg ebben az anyagban? Lőrinczy Attila drámája eléggé más, mint a Köztársaság.

Igen, most is látok egy jó előadást. A darabválasztásban közrejátszott ugyanaz, amiért a Pesti Kitérő sorozatba is belevágtam – benne van a lehetőség egy olyan progresszívebb előadás létrehozására, ami a fiatalabb nézők érdeklődését is felkeltheti. Azóta persze sokat foglalkoztam az anyaggal, és pontosan tudom, mit szeretnék vele mondani.

Miért te vagy ebben a társulatban a szerencsés, aki kitalál valamit és csinálhatja? Nem mondom, hogy ne lettél volna proaktív, vagy ne lenne benned ambíció, de biztos másokban is van.

Szerénytelenség lenne azt mondani, hogy megdolgoztam ezért? Vidéki egyetemen végeztem, onnan vidéki színházakhoz vezetett az út, amelyeket nyughatatlanul váltogattam, majd a Pesti Magyar Színház társulatának lettem tagja. Itt készült egy Frankenstein című előadás, amelynek Orlai Tibor volt a produkciós partnere. Ennek az ismeretségnek köszönhetően két évvel később Tibor bizalma és támogatása révén létrejöhetett a Köztársaság Zsámbékon, majd a Trafó nagyszínpadán. Annak szakmai és közönségsikerének eredménye ez a helyzet. Zalán János, a Magyar Színház igazgatójának nyitottsága és motiváltsága persze kell hozzá. És meg is van. Egyébként voltak nagy fordulatok az elmúlt két-három évben. Nemrég még nehéz lett volna elképzelni, hogy ilyen klassz dolgokat hozhatunk létre.

További képek a galériában

Derék és ambivalens vállalás.

Terheltté teszi az egyébként nagyszabású terveket, ahogy kinéz az épület, illetve ahol elhelyezkedik, mindehhez pedig van egy 660-as nézőterünk, szóval itt nem lehet kifinomult művészszínházat üzemeltetni. Ahhoz, hogy ne zárjon be, hogy fent lehessen tartani kompromisszumokat, jó megoldásokat kell találni.

Nem lehet ideális helyzet.

Egyáltalán nem könnyű. A színházak többségének az állami támogatás mellett is piaci szempontokat figyelembe véve kell működnie, hogy életben maradjon. Az állami támogatás mértéke rendkívül fontos, hiszen a művészetnek jó esetben sokakat kell elérnie, meg kell értetnie magát és meg kell érintenie az embereket. Periklész annak idején nem véletlenül tette ingyenessé a színházba járást. A Magyar Színház hatalmas nézőteréhez tömegfogyasztásra is alkalmas előadásokat kell létrehozni, amelyek ugyanakkor minőségiek és tartalmasak. A jövő évadban azt gondolom, mindez létrejöhet. Nagyszerű tervek vannak. Nagyon bízom abban, hogy ami megérett a cserére, azt szépen, menet közben lehet cserélni. Személyesen pedig úgy érzem, élvezem az igazgató bizalmát, nyitott a párbeszédre, értjük egymást és tettre váltja, amiben meg tudunk egyezni.

Ahol most tartasz, mit mondasz, mi a dolga a színháznak?

Érzelmeket kiváltani. Hozzám nem is áll közel az egyébként nagyra becsült okos német színház. Én akkor tudom, hogy élek, ha érzek. Az együttérzést megélni olyan, mint a szerelmet – és ezt szeretném megmutatni másoknak is. És nem szégyellem azt mondani, hogy ez nevelés, mert a nevelés a lélek gondozása. Aki megérintődik egy alkotástól, az egy ideig kicsit jobb ember lesz. Erről meg vagyok győződve. Ebből egyenesen következik, hogy minél több ilyen élményhez kell juttatni minél több embert.

A teljes interjút itt olvashatja.

 

 

Mindenhez köze van, ami progresszív

Nem tudjuk, Kovács Zsolt hogyan szagolja ki a tuti őrületet, vagy fordítva, a tuti őrület őt, de ott volt Mohácsi János kaposvári rendezéseiben, a Moszkva tér című filmben, a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlanban, ő az Újratervezés kisfilmben a férj. Nem tartjuk véletlennek, hogy Horváth Illés rendezésében a Balta a fejben-ben ő Apika. Nem csak a kaposvári színházi gyökerek miatt találtak egymásra. Ha nem tudnánk, Kovács Zsolt jelenléte a biztosíték arra, hogy Horváth Illés színházi boszorkánykonyhájában nagyon is fő valami.
Kovács Zsolttal Proics Lilla beszélgetett.

Még mindig húsz kávét iszol egy nap?

Sűrű időszakban elő-előfordul.

És van hatása?

Semmi. Csak az íze végett. Szeretem.

Annak idején a Csak egy szög című előadást a kávékultúra lírai szépséggel itatta át, és kívülről nézve nem szoktuk tudni, mi mit ihlet, de lehet, hogy Karcsi bácsi figurája…

… igen. Az alakot Moha találta ki, persze. Ő pont olyan, akivel aztán ki lehet csipkézni az ilyesmit.

Balta a fejbe – Kovács Zsolt arcai

És vannak másmilyen rendezők is – sokukkal dolgoztál már. Kategorizálhatók?

Lehet, de ez annyira szubjektív. Sokkal inkább az emberi minőség izgalmas összetétele dönti el, kivel hogyan. Vannak, akiket kedvelek, akikkel könnyen megértem magam és vannak, akiknek megcsinálom, amit kell és kész. Egyébként az utóbbiakkal is szerencsém volt általában, mert alighanem észrevették, hogy ez van, de nem nagyon zavartuk egymást.

Ki tudod pörgetni magadból, ha valami szakmai rossz történt veled?

Nehéz a munka közben érő kellemetlenségektől szabadulni, cipeljük próbáról próbára, de az ember igyekszik túltenni magát. Egy rossz mondat nagyon tud kapaszkodni – és nem csak nekem mondanak rossz mondatokat, sajnos néha én is mondok – amit jó esetben a közös munka csak kimos. Az előadásnak ugyanis el kell készülni, mindenki érdeke, hogy a lehető legjobb formában. A színházban impulzív emberek dolgoznak, az igazgató, az ügyelő, a színész, a takarító mind azok. Egy ilyen közegben muszáj volt megtanulni, hogy ne őrizgessek sérelmeket. Persze van egy határ. Amikor valakit folyamatosan frusztráció ér, annak lépnie kell. Annál is inkább, mert a színház végeláthatatlan gazdagsága lehetőséget ad – máshol is. Ez a gazdagság persze már egy adott társulatban is meg tud lenni: vannak okos, szép, erős férfiak és nők, és van pár hervadt virnyák a sarokban, aztán kiderül, hogy ők együtt milyen jók tudnak lenni. Nézőként pedig tudod, téged ki érdekel ebből legjobban – az már a te viszonyulásod az egészhez.

Hosszú társulati lét után kezdtél el most szabadúszni.

Ez egy kényszerhelyzet. Úgy alakult a magánéletünk, hogy országszerte vagyunk szanaszét, egy családi bermuda-háromszögben. És én most léptem, a centrum felé közelítettem, mert néha jó a szeretteim közelében lenni. De még mindig nem tudom, hogy ez jó-e nekem vagy nem, mert én közben egy megátalkodott társulati színész vagyok, a hülye megszokásaimmal, a fotelommal, amiben kínlódom a szövegekkel, meg a megszokott útvonalaimmal, amerre járkálok. Most kényszerítettem magam, hogy ezen lépjek túl.

És milyenek az első benyomásaid?

Azt se tudom, hol vagyok. Viszont hihetetlenül helyes emberekkel találkozom az Örkényben és a Magyarban is, és persze mindkét társulatban vannak ismerősök. Dolgozni nagyon jól lehet mindkét helyen. Gáspár Ildikó Kafka munkájába kaptam először meghívást, figyelt rám, hagyott dolgozni. Nagyon céltudatos, okos rendezőnek ismertem meg, akivel harmóniában lehet dolgozni. Most a Magyar Színházban Horváth Illéssel próbálunk.

Lőrinczy Attila darabjával már találkoztál, 1999-ben, Réthly Attila rendezésében.

Attilának az első kaposvári rendezése volt. Rendkívül felkészülten érkezett. Volt egy markáns koncepciója, amit meg lehetett munka közben szeretni. Mostani rendezőm, Horváth Illés nem kevésbé felkészült, izgalmas, progresszív megjelenítést ígér, de erről még keveset tudok mondani, mert a munka közepén vagyunk. (Az előadás bemutatója április 20-án volt – a szerk.)

Akkoriban más volt a közeg, amiben az előadás megszólalt.

Persze, azóta hatalmasat változott az ország és a világ. A darab azonban érdekes módon nem kopott. Néha megcsap egy-egy régi szövegem, de most annyira másképp szólal meg ez az egész – amennyire sejteni lehet a próbafolyamat közben –, hogy nem kell erőlködnöm azon, hogy szabaduljak egy előképtől.

Ahogy mondod, hogy megcsap egy régi szöveg – a feledéskutatások szerint nagyon hasznos, sőt szükséges része az agy ideális tevékenységének, de vajon érzeteid vannak-e korábbi munkáiddal kapcsolatban, amelyeket fel tudsz idézni?

Persze, én sem tudatosan döntöm el, hogy akkor most egy már nem használt szöveget elfelejtek – nálam okosabb az idegrendszerem, valóban. Ez nem az jelenti egyébként, hogy teljesen eltűnik, csak nem hozzáférhető. Volt már arra példa, hogy régi előadást játszottunk újra, amiről azt gondoltam, na, kezdhetem elölről. És néhány olvasás után azt vettem észre, hogy visszaszivárgott a fejembe. Az érzetek felébresztése azonban nem ilyen. Éppen azt nem lehet visszacsinálni – az nem időtálló. Nem lehet ugyanazt megélni, még ugyanolyan körülmények közt sem, ugyanazokkal a partnerekkel sem, mint ami évekkel korábban volt. A technikát vissza lehet lopni, hogy hol álltam, mit csináltam, de az ember változik annyit pár év alatt, hogy hasonló helyzetek akár egészen mást jelentsenek neki.

Melyik részét szereted a próbaidőszaknak?

A képlékeny részét. Amikor még nem tudok sok mindent, csak lépegetek az első értelmezésemmel, mint egy sakkjátszmában, és figyelem, ki hogyan reagál. Egyébként jellemzően úgy viszonyulok a szerepeimhez, ahogy Szerb Antal a szerelemhez: „A szerelemhez távolság kell, hogy a szerelmesek azon keresztül közeledhessenek egymáshoz.” Amikor megkapom, méla undor ül rám, hogy ez mi. És az út, nem is tudom, miért kell ez nekem… na, mindegy, de ahogy eljutok oda, hogy elkezdünk dolgozni, és egyszer csak várom a következő próbát. Éjszaka felébredek, mert ez foglalkoztat. Nem találom a megoldást, csak nem hagy nyugodni – ez az, amit kérdezel, ezt szeretem.

Már javában próbáltok, milyennek találod az a hatalmas üzemnek kinéző színházat, a Pesti Magyart?

Abban az épületben rengeteg potenciál van, de komolyan újra kellene gondolni és rendesen átalakítva felújítani. Arról nem is beszélve, hogy milyen izgalmas kollégák dolgoznak ott – azt nem tudom megítélni, mennyire láthatók ők a sokrétű budapesti színházi világban. Horváth Illésben megvan a képesség, hogy megszólítsa a generációját, ami alighanem nagyon fontos, mert a fiatalok manapság nem érzik magukat megszólítva a színháztól. Ez a színház jövője szempontjából pedig nagyon fontos – hiszen annyi minden más izgalmas is van ezen a világon.

Horváth Illés Kaposváron végzett. Látod benne azt az iskolát?

Igen, érződik rajta az a fajta fejben rendezettség, amit Babarczy László tanítványaként alighanem kénytelen is volt elsajátítani. Babarczy három héttel előre látta, mikor mi fog történni – ami nagy tudás – és azt húsbárddal vagy simogatva, de tartotta. Ez a módszer, ez az eltökéltség, tervezettség nyilvánvaló Illésnél is. Babarczy László igazgatóként bele tudott mások munkáiba helyezkedni úgy, ami kevesek erénye: nem azt közvetíttette egy készülő előadás kapcsán, hogy ezt ő hogyan csinálná – amikor valamit megbírált –, hanem bele tudott helyezkedni mások rendszerébe, és onnan kérte számon, mi hogyan működik. Ezt nagyon kevesen tudják – a nagy rendezőket is ideértve. És alighanem ez egy olyanféle pedagógiai képesség, ami számos helyzetben hasznos.

Megjelenik egy előadáson a rendező és a színész közti viszony?

Van néhány, inkább víziós rendező, aki úgy használja a színészt, mint egy biciklit: tekeri, forog. Ez alighanem kívülről is látszik – másképp is néz ki, amikor a munka során valóban fontos a rendezőnek, hogy a színész mit gondol erről vagy arról, s egyáltalán az, hogy kicsoda. És nem arról beszélek, hogy ne legyen egy előadásnak rendszere, de színészként tudom, hogyha nincs valami madzag, ami engem is odaköt, akkor minden igyekezet ellenére is elidegenedek, és akkor az egész nem tud úgy hatni, mert nem lesz igaz.

Az interjúért köszönet a revizor – a kritikai portál oldalának!