Pletyka face-ek 15.

Pletyka face-ek 15.

“Csak sajnálhatom az elfecsérelt éveket, melyek alatt nem magával játszottam… Kedves, elnézést kérek, hogy magamról fecsegek, igen ritkák az olyan alkalmak, amikor kényszert érzek arra, hogy valakinek megmutassam az érzelmeimet… maga tudni fogja, érezni fogja, hogy mennyi hitelt érdemelnek zaklatottan mókás soraim… köszönöm, ha egy pillanatra is emberszámba vett. Szeretettel ölelem: Körmendi János

Levelek az urológiáról. A fenti idézet nem ebben a könyvében szerepel. Sokszor olvastam ezt a könyvet. Vékony, pici könyvecske, úgy tekintek rá, mint szakmai útmutatóra. Amit a színpadi jelenlétről többek között tudni érdemes, az ott van benne.

Körmendi János vérbeli nevettető. A Madáchban akármekkora tragédiát is játszanak, ha benne van a darabban, tuti, hogy a jelenete alatt röhögő görcsbe fullad az előadás.  A közönség felajzva várja a pillanatot, mikor színpadra lép. Talán láttátok a Három nővér paródiát – Körmendi, Márkus, Haumann – ezt egyébként ő írta. Egy interjúban azt mondja, nem is látta a Madáchos előadást. 1979 szilveszter este adja le a tévé és akkorát szól, hogy az eredeti darabot Ádám Ottó rendezésében le kell venni a színház repertoárjáról, mert a közönség szétröhögi az előadást.

Meglehetős hátránnyal indul az életben. Szegeden születik, árvaházban, nevelőotthonban, nevelőszülőknél él. Négy éves, mikor az első “szöveges szerepet” előadja. Dől mindenki a nevetéstől. Valami jóleső bizsergés fogja el – a siker édes érzése – ezt meg kell ismételni sokszor, sokszor. Még ott Szögeden a háború végén beiratkozik egy műszínkörbe. A beszédtechnika lesz a legfontosabb gyakorolni való, hiszen ízesen “ő”- zik. Mentálisan és fizikailag is megviselik a gyermekkori traumák. Alig 170 cm, számos betegségen, műtéten esik át, és mint sok nevettető, ő maga ritkán nevet. Jó barátja, Kazimír Károly javasolja, felvételizzen a Színművészetire, ahol 1951 -ben végez. Erről később sokat sztorizik a színészbüfében. A Madách Színház szerződteti. Sajnos a következő években nem csak ő nem találja a számára ideális szerepkört, a színház igazgatósága sem. Első bemutatóján statiszta szerepe van, egy mondattal. A darabban együtt játszik Pécsi Sándorral, Kiss Manyival, Gombaszögi Ellával, Uray Tivadarral. Elhangzik a végszó, most következne az a bizonyos egy mondat. De Körmendi az izgalomtól nem tud megszólalni. Olyan görcsben van, hogy többször eltanácsolják a pályáról. S ha ez nem elég, folyamatosan kritizál, veszekszik, izgága kis hólyag, nem csoda, ha a vezetőséggel megromlik a kapcsolata. Epizód szerepeket játszik, viszont kezdi megtalálni a rövid színpadi jelenlétben rejlő korlátlan lehetőségeket. Talán a Svejk az egyetlen darab, amit kifejezetten rá találnak ki, ekkortájt piknikus alkatához képest épp nagyon sovány, jöhet a mű has, mű fenék stb.

Egy bukásra ítélt darab főpróbáján érzi meg először a vér – szó szerint – és a ripacskodás ízét. Ez a Körmendizmus megszületése. A szerző és darab a tehetségtelenség homályába vész. A szünetben a nézők fele hazamegy. Both Béla, a kétségbeesett rendező üzen az öltözőkbe, mindenki felejtse el az instrukciókat, csináljanak, amit akarnak a színpadon, csak több néző ne menjen el. És elszabadul a pokol. Márkus a partnere. Körmendi egy felcsert játszik, aki eret vág, göbölyöz, de hirtelen egy befőttesüveggel jelenik meg a színen, elővesz egy tűt a hajtókájából, megszúrja az ujját és a vért az üvegbe csöpögteti. Márkus dermedten figyel: “Mit csinál? ” “Megetetem a kis piócáimat.” – válaszol Körmendi, majd egy zsebkendővel betakarja az üveget és elmondja nekik az esti imát. A nézők maradnak és röhögnek, a darab megsemmisül. Ettől kezdve tudatosan készül, építi fel minden szerepének legapróbb játékát, kihasználva a helyzet vagy szöveg komikumok nyújtotta lehetőséget és mindezt halálos komolysággal.

Ádám Ottó rendezi Németh László: Széchenyi c. drámáját, amiben Körmendi Görgen doktort játssza, a címszereplő elmeorvosát. El lehet képzelni, hogy micsoda drámai hőfokot kíván meg a színészektől egy ilyen veretes, mély gondolatoktól átfűtött darab a “Legnagyobb Magyar” – ról. Megérkezik a színre Görgen doktor, akinek egy adatot kell felolvasnia egy papírlapról. ( Ilyenkor már ott tülekedik takarásban a többi kolléga, műszak, hogy a Körmendi már megint mit talál ki.) Nehezen megy az olvasás, próbálja fókuszálni a papírt, értékes percek mennek, Ádám Ottó felszól: “János, ez a Görgen nem rövidlátó!” ” Ha nem, hát nem!” -feleli Körmendi. Olvassa a szöveget, jön egy orvosi szakkifejezés, többször is nekiveselkedik a szónak – takarásban halk kuncogás – Ádám Ottó ismét leállítja a próbát: “János, Görgen, kitűnően tud latinul!” “Kérlek!” A szöveg elhangzik, az orvos leülni készül egy székre, óvatosan, fészkelődve, kínokkal az arcán, Ádám Ottónak elfogy a türelme: “János, Görgennek nincs aranyere! “Ottó! Ha ez egy ilyen tökéletes ember, akkor miért rám osztottad? Lemondtam az olvasópróbán a bicegésről, a tikkelésről, akkor legalább egy kis finom aranyérnyi örömöm legyen!”

Az évek során lassan beletörődik, hogy az epizód szerepek koronázatlan királya legyen. Ki nem mondott sértettsége persze apró fullánkokat növeszt, amik rendre célba is találnak. Pl. A Nemzeti a legjobb színház Pesten, mert évek óta tudják játszani a Bánk bánt, Melinda nélkül. Vagy: Kolléga panaszkodik a büfében, hogy partnere hetek óta tartozik neki egy ezressel. Körmendi: Shakespeare -nek többel tartozik. Egy különösen nehéz, téli forgatás után epésen jegyzi meg: “Én tüdőgyulladást kapok, a rendező Kossuth-díjat”. Ezt a díjat később egyébként ő is megkapja. Felfedezi magának a televízió, nincs olyan kabaré tréfa, szilveszteri műsor, szórakoztató jelenet, amiben ne szerepelne. S bár a képernyőn egy koravén, mókás arcú, alacsony, pufók embert látunk, Körmendi igazi polihisztor. Számtalan könyve jelenik meg, szerzője kabarétréfáknak, jeleneteknek. Imádja olvasni a görög drámákat. Elképesztő könyvgyűjteményre tesz szert az évek alatt. Csekély szabadidejében pedig farag, maketteket készít, fotózik és igazi számítógépes gurunak számít a 2000-es évek elején.

Élete értelme a nevettetés, a tréfacsinálás volt. Lehet, hogy csak tréfából íródott az a két oldalas levél is, aminek néhány sorát fent idézem, mégis megilletődve, féltve őrzöm, egy délutánnyi pici szikra emlékeként, amiből nem lett láng.

Pá, legközelebb!

És a mai kérdés:Mi köze a Zsebtévé Móka Mikijének Csehov: Három nővéréhez?

Kedves olvasóim, nyomozzatok!