Béres Ilona és Fodor Tamás

Bohócok. Vagy artisták a trapézon. Már vénülő kezükkel kapaszkodnak egymásba, tartják magukat, segítik egymást és kapaszkodnak a kötélbe, le ne zuhanjanak. Holott tudják, már évtizedek óta nem hat rájuk a gravitáció. régen kibabráltak a fizikával. Ha elengednék a kötelet, elrepülnének, a manézs teteje sem állíthatná meg őket. Maradnak. Játékból. Egymással játékból. Mert azt szeretik.

Talán a próbákat szeretik a legjobban. Élvezik, ahogy kóstolgatják egymást. Kis falatokban állnak egymáshoz, vigyáznak, nehogy cigányútra fussanak. Figyelnek az adagokra, méricskélnek, aztán elfelejtik, mert annyira élvezik, hogy akár habzsolhatnak is.

Bohócok. nem a fehérfajta elegáns, pedig van bennük jócskán abból is, hanem a piros orrú Dummer August, mert annyira kell röhögni azon, hogy évtizedek óta nem unják meg a sírást, a nevetést a seggre ülést, egymás megviccelését. Pedig igazság szerint csak most, éppen ebben a cirkuszban találkoztak először. Mégis régi reflexeket találnak egymásban és megy az adok-kapok, mintha egész eddigi életükben ezt csinálták volna.

De hát ezt csinálták. A találkozásuk most merőben nem véletlen. Meg kellett történnie. Össze kellett találkozniuk, hogy elmondják mindazt, amit életről, halálról, szerelemről, párban életről, és egyáltalán a világról tudnak. Egymásnak és a nézőknek.

Most éppen Ionesco: Székek című darabjának szövegét fogják majd elmondani, de mondhatnának bármit. Vagy csak állhatnának egymás mellett, foghatnák vénülő kezükkel egymás kezét, tehetnének úgy, mintha a szájuk sarkában nem bujkálna folyton a kitörni készülő, mindent elsöprő nevetés. Pokoli véleményük van az egészről. Rólunk és mindenről. Nem is palástolják. Engedik, hogy belenézzünk az arcukba, a tekintetükbe, és jaj lesz nekünk, ha az jön ránk, amit ott látunk.