„A pálya a tenyerén hordozott”

MoorMarianna_ZIHZSOLTA játszás örömöt szerez – Moór Marianna Kossuth-díjas, kétszeres Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művész, a Nemzeti Színház és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja idén lett aranydiplomás – ötven éve kapta kézhez színészi diplomáját. A színművésznővel Cirkov Ilona beszélgetett.

Az aranydiploma átadása alkalmat teremt arra, hogy az ember összegezzen. Mit tanácsolna a jövő színészeinek, mire figyeljenek?

A legfontosabb, hogy önazonosak maradjanak, mert úgyis mindenki megpróbálja majd átformálni őket. Ez nem egyszerű feladat, de ha erre, és a körülöttük lévő világ változásaira odafigyelnek, akkor jó művészek lehetnek. A karakteres, jellemes emberi természetet nagyra értékelem: azt, amikor az ember hű marad magához. A színpadon úgyis annyiféle szerepet kell eljátszanunk: az igazi bensőnk azonban nem veszhet el. Az erős, kialakult jellem, akinek megvan az elképzelése a világról, a tehetség, a szorgalom elengedhetetlen ezen a pályán.

Nagyon fiatalon, 14 évesen már filmfőszerepet kapott. A szülei mit szóltak hozzá?

A szüleim – aki mindketten pedagógusok voltak – szerencsére támogattak, mert látták, hogy a színjátszás örömöt szerez. Első filmemtől – az 1957-ben készült, Ranódy László rendezte A tettes ismeretlentől már egyenes út vezetett a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahová érettségi után elsőre felvettek. Szinetár Miklós osztályába jártam, és ma is nagy szeretettel gondolok az ott eltöltött évekre. Köszönettel tartozom a szüleimnek, hogy annak idején, amikor még csak bakfis voltam, mellettem álltak.

Csodálatosan egyenletes, szépen ívelő karrier az öné. Volt példaképe?

Több művészt tiszteltem. Kit a szakmai tudásáért, mást az emberségéért. Élveztem a játékukat, és boldog voltam, amikor tanácsot adtak. Nagyszerű, ha van olyan, akit meg tud kérdezni az ember, és aki elmondja, hogyan lehet egy feladatot jobban, vagy másképp megoldani. Mert nem elég, ha a színész érzi a szerepet, azt kell elérnie, hogy a katarzis a nézőben is megszülessen. Ez a színészet alfája és ómegája.

Tehetségét díjak és kitüntetések sorával ismerte el a szakma és a közönség. Melyikre a legbüszkébb?

Szívmelengető érzés, amikor elismerik a munkádat. Az állami és szakmai kitüntetések, vagy a közönség által odaítélt díjak mind azt jelzik, hogy odafigyelnek rád és értékelik a munkádat. Ezért nem is tudok csak egyet megnevezni, hiszen a Kossuth-díj, a Jászai Mari-díj, amit kétszer, 1969-ben és 1978-ban is megkaptam, vagy a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje mellett az is jólesik, amikor a közönség szavaz, amikor ők döntik el, hogy abban az évben te voltál a legjobb. Ilyen volt az Erzsébet-díj 1992-ben, vagy a Pécsi Sándor-díj, amit 2011-ben a sárospataki színházszerető közönség a Kopogós römiben nyújtott alakításomért ítélt nekem.

A színház mellett a könyvek, az olvasás a másik nagy szerelem.

Olvasás terén szinte mindenevő vagyok. Az a legfontosabb, hogy a könyv – legyen az verseskötet, regény vagy krimi – olyan legyen, ami igazán leköt. Ilyenkor képes vagyok étlen-szomjan addig fel nem állni a karosszékből, amíg a végére nem értem. A jövő nemzedékének – és nemcsak a leendő színészeknek – még azt tanácsolnám, olvassanak minél többet, és lehetőleg jó íróktól.

Ön a Kállai Ferenc Alapítvány tagjaként nemrég Gyomaendrődön, Kállai Ferenc szülőhelyén járt. Mesélne erről a kezdeményezésről?

Kállai Ferenc a végrendeletében egy alapítvány létrehozásáról rendelkezett, ami özvegye, Mara asszony segítségével 2011-ben jött létre. Mindamellett, hogy minden év március 27-én, a Színházi Világnapon jutalmazzák a művészről elnevezett életműdíjjal azokat a színművészeket és színházi dolgozókat, akik a volt Nemzeti Színház és a Magyar Színház művészi munkájában legalább húsz éven át kiemelkedő szerepet vállaltak, az alapítvány más módon is igyekszik méltón ápolni e kivételes művész emlékét. Gyomaendrődön, születésének 90. évfordulója alkalmából, a róla mintázott szobor avatóünnepségén vettünk részt. Megható volt látni, mennyire szeretik és tisztelik őt a szülővárosában is.

Több mint harminc filmfőszerep, száznál több színházi bemutató fűződik a nevéhez. Klasszikus és modern darabokban, vígjátékokban egyaránt láthattuk a pályafutása során, a közönség mindig újabb és újabb arcát ismerhette meg…

A színészi hivatás egész embert kíván: a lelkünk és a testünk is átalakul egy-egy szerep kedvéért. Annyiféle szerepet játszhatunk el, annyiféle ember bőrébe bújhatunk, hogy lassan pszichológusok is lehetnénk.

Soha nem gondolt arra, hogy más is lehetett volna, mint színész?

Nagyon fiatalon csöppentem bele a filmezés világába, és teljesen elvarázsolt. Talán jó játékmester válhatott volna belőlem… Hálás vagyok a sorsnak, mert amikor én kezdtem, még rengeteg játékfilm készült, és a fiatal, pályakezdő színészeket az egész ország megismerhette. Szerencsésnek mondhatom magam, mert a szakmában és a magánéletemben is kiteljesedhettem. Hogy ezt a sorsnak vagy magamnak köszönhetem? Talán mindkettőnek. Nagyon szép feladatok találtak meg és méltatlan dolgokat soha nem kellett elvállalnom. Az biztos, hogy a pálya a tenyerén hordozott.

Fotó: Zih Zsolt